Az orrszarvúk 16 hónapig vemhesek. A nőstények 480 napig hordozzák magukban kicsinyüket, és csak ezután, az anyai mértékkel mérve, végtelennek tűnő idő után hozzák világra kicsinyüket. Úgy számolom, nagyjából én is ennyi ideig voltam várandós.
20 hétig élt bennem az első fiam, aztán négy hónap múlva, amire még ki sem ürültek szervezetemből a terhességi hormonok, és az agyam, a lelkem, a testem is az elveszett babám után kiáltott, máris megfogant Zsiga. Újabb 9 hónap következett.
Most már bátrabban merek szólni arról az időről, amit egy testben töltöttem a második fiammal. Nem vagyok büszke erre az időszakra!
Ujjonganom kellett volna, hisz egy 39 éves nőnél kisebbfajta csoda, hogy egy beindított szülés, egy szörnyű művi vetélés, és az azt követő kaparás után néhány hónappal újra teherbe esik, én mégis hisztérikusan rettegni kezdtem. Éjszakánként az ágyban, miközben a függöny leheletnyi mozgását tágra nyílt szemekkel szuggeráltam, mellemet a félelem szorongatta. Reggel, amikor a tükör elé álltam, láttam, hogy szememben különös, őrült fények lobognak. A kétségbeesés, a szűkölés fényei voltak ezek. Mivel az első fiamról egy jó ideig nem tudott csak a családom, és a legszűkebb baráti kör, ezért a kollégáim is döbbenten nézték átváltozásomat. A magabiztos főnökasszony becsavarodott – így néztek rám.
A világ azt harsogta, légy boldog, kiegyensúlyozott, pirospozsgásan mosolygó kismama, én viszont nem tudtam, nem akartam az lenni.
Elviselhetetlen hárpia, a Keleti Boszorkány voltam a munkahelyemen, és otthon is. Úgy éreztem, mindenki ellenség, pedig az én ellenségem nem a munkatársak, az anyám, a férjem voltak, hanem a félelem, amit sokáig nem bírtam legyűrni.
Az uram férfias szomorúsággal, halk szeretettel tűrte a megpróbáltatásokat. Álljanak most itt sorban a gaztetteim, hogy végre legyek túl rajta. Annyi szolgáljon mentségemül, hogy megbomlott elmém ép maradványával legalább arra figyeltem, hogy a sírós őrjöngő rohamok többségét, akkorra időzítsem, amikor Sári (a nagylányom) nem volt otthon.
Volt, hogy egy apróságon, már nem is emlékszem min, annyira felhúztam magam, hogy régi lakásunk ablakán át, a hatodik emeletről hajigáltam le a férjem öltönyeit, ingeit.
Nem is egyszer. Egy idő után a környék hajléktalanjai felfigyeltek az égi mannára, és házunk előtt dekkolva lesték a gáláns adományokat. Mire szegény alsógatyában a lépcsőket kettesével átugrálva lerohant, ők már iszkiri, árkon bokron túl voltak az értékes zsákmánnyal. Máskor eszement önkívületben a nyakkendőit vágtam ketté. Aztán előfordult az is, hogy a korán beköszöntött tél idején, amikor a városi latyak göcsörtös jéggé dermedt az aszfalton, én pizsamában, mezítláb, papucsban, torzonborz fejjel csalinkáztam a csizmában trappoló bevásárlók között az utcán. És éjszakára sem mentem haza. Kikapcsoltam a telefonom, hadd izguljanak és bevetettem magam kis tévés irodámba. Hajnalban a takarítók hökkenve szorongatták felmosó vödrüket, amikor gémberedett nyakkal, növekvő pocakomat fogva felültem a kanapén.
Pedig ott bent Zsigával minden rendben volt. Még hónapokkal korábban, miután újfent túl voltam a hasbaszúrós magzatvíz-vizsgálaton, egy este az ugrásra kész zergék éber idegességével álltunk a férjemmel a konyhában. A mi jóságos tündérünk, Júlia hívását vártuk. Az apró termetű, agyondolgozott doktornő ismerve ideggyenge aggódásomat, hálapénz elfogadása nélkül is, este nyolcig ült rideg laboratóriumában, hogy mikroszkópja fölé görnyedve, aprólékos munkával kielemezze magzatunk minden kromoszómáját.
– Krisztina, a gyerek tökéletes! – hangzott a felszabadító üzenet. – Akarják tudni a nemét? – Akarjuk, akarjuk! – Ő is fiú. A férjem arcát összeszorítva, némán könnyezve ugrált a konyhaasztal körül. – Mamácsek, most már engedd el magad! Látod, sohasem lehet feladni!
De én még hónapokig nem engedtem el magam. Az első fiamnak sem volt semmilyen genetikai rendellenessége, mégis beteg volt. (Az élettel összeegyeztethetetlen betegsége volt!) Örültem a férjem lankadatlan optimizmusának, aminek köszönhetően, a hasamban növekvő fiára koncentrálva, minden nap meg tudta bocsájtani nekem a neuraszténiás hisztiket, dührohamokat.
Csak azután, hogy jóval később, az utolsó ultrahang vizsgálaton, a saját szememmel láttam a már szépen kifejlett Zsiga minden egyes ujjacskáját, öntudatlan mosolyát, csak akkor vettem le magamról a rettegés ólomsúlyát.
Amikor kézen fogva kijöttünk a rendelőből, éreztem, hogy hirtelen kicserélődött körülöttem a levegő, megtelt illatos élettel, és én teleszívtam a tüdőmet ezzel az új világgal, megpezsdült a vérem, szinte halottam, ahogy Zsiga is megmámorosodik ettől a nagy felszabadulástól és halkan fütyörészni kezd a hasamban. Hazafelé az autóban már arról hadartam, hogy fog kinézni a mi fiúnk, hogy szőke lesz, mint az apja, és göndör, mint az anyja, úgy tervezem, hogy nagyon rossz kisfiú lesz, és most azonnal lakást kell cserélnünk, mert kell még egy gyerekszoba, ami legyen fűzöld és világos karamellszínű, és Sárinak is jó lenne egy saját kis fürdőszoba. A babakocsi simán lehet használt, nem kell a rongyrázós többszázezer forintos, úgyis csak egy évig használja, de a kocsiba a szuper gyerekülés, az nagyon fontos, ja és bocsánat mindenért. A férjem elégedetten vigyorogva hallgatta hablatyomat. – Anya, és akkor most már normális leszel? – kérdezte Sári, mikor hazaértünk.
– Az leszek. Amennyire tudok, édes kislányom.
Comments