„Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy” - énekelte kamaszkorom egyik kedvenc énekese, Pajor Tamás. A rigmusokba szedett rockbölcselet pedig azóta is kísért. Igen, én sem vagyok kivétel, de azért vannak nálam súlyosabb esetek is.
Vegyük például azt a harmincas, belvárosi trendi anyukát, aki a minap, miközben öntudatosan tolta alig egyéves kislányát a legújabb gyerekcsodában, a következőképpen sóhajtott fel: „Ilyen zaklatott magánélettel és hisztérikus természettel, legalább a babakocsim legyen csúcsszuper!”
Én mellette, mély átérzéssel az arcomon, saját fiacskámat toltam, aki a trendi anyuka kislányának levetett babakocsijában szunyókált. Úgy tűnt egyáltalán nem zavarja békés, nyálcsorgatós álmát az a tudat, hogy egy viszonylag olcsón vett, használt, de abszolút többfunkciós kocsiban kell utaznia. Szóval a kis Hanna, zsenge kora ellenére már a második babakocsiját tapossa. Na, nem mintha az első olyan nagyon használt lenne, hiszen mit is tud a gyerek egy ilyen járgányban csinálni? Fekszik, ül, nézelődik, kalimpál, ha van foga, néha kiflivéget morzsál és ennyi, kész-passz. Az ominózus alig használt darab egyébként püspöklila, ami lehet, hogy Zsiga fiamnak kicsit lányos, de nekem tetszik. Itt jegyzem meg: a gyereknek nyilván tök mindegy, hogy milyen színűben fekszik, üldögél, jó lenne neki az egérszürke vagy a földbarna is, de az anyukák, -így én is-, mostanában nagyon szeretjük a divatos, feltűnő kocsikat. A formájáról nem is beszélve.
Vannak olyan űrszerű kreálmányok, melyekbe szerintem csak és kizárólag tojásfejű, légyszemű, kicsi földönkívülieket szabadna ültetni.
De térjünk vissza a belvárosi anyuka kislányának vadiúj méregdrága babakocsijához. Korábban, én balga, azt hittem, hogy egy életen át pont elég az egy babakocsi. Abszolút tévedésben voltam. Nem elég! Főleg akkor nem, ha az ember lánya egy új, fényűző darab megvásárlásával a kismama társadalomban elfoglalt helyén és a szülés utáni depresszióján akar segíteni. Ismerősöm esetében mindkét eset fennáll. Más anyukáknak viszont extra funkciókra van szükségük. Egy sportos, a szüléstől nem elhízott nőnek szinte elengedhetetlen egy futó-babakocsi is. Azzal lehet kocogni: testhez simuló leggingsben, szűk atlétában, tisztára úgy, mint a Victoria Beckhamnek. Természetesen, ha valaki harminc kilót szedett fel a terhessége alatt, nos akkor nem ajánlatos az ilyen járgány, hiszen hamar közröhej tárgya lehet az ember, ha mint egy beluga bálna vonszolja magát, miközben a menőjenő kocsiját tolja.
A fent említett ismerősöm viszont nem sportolni, hanem tetszeni akart az új babakocsival. Tetszeni a többi anyukának. Hogy ezzel is elterelje saját és mások figyelmét zaklatott idegállapotáról. Hogy ő is pont olyan kiegyensúlyozott, nem kismama-depresszióval küzdő anyukának tűnjön, mint a többi, akiknek persze mind-mind okos, jól kereső, erőskezű, és széles mosolyú férje van, akiknek az autója ugyanolyan piros, mint a gyerekéé.
A belvárosi parkban tett harmadik kör után már én is kezdtem sejteni, hogy nem vicc ez a babakocsi dolog.
Az ősz talán utolsó napsütötte hétvégéjén kirajzottak az anyukák és kettesével támadtak. Jöttek szembe, és azzal az egy másodperc alatt szakavatottan lajstromozó pillantással végigmértek minket. Nem kerülte el a figyelmüket, a frizuránk, a ruhánk, a kocsin logó babatáskánk (apropó vennem kellene egyet) és persze a babakocsink sem. Egy idő után kezdtem összébb húzni magamat, miközben a mellettem öntudatosan lépkedő társam pont az ellenkezőjét tette, kihúzta magát. Jó, jó! Tudom, hogy túlzok, de azért van benne valami nem?
Az ember olyan szívesen beszéli rá magát az újabb és újabb méregdrága gyerekcsodákra, még akkor is, ha tudja, hogy valójában nincs szükség rá.
Néha arra gondolok, hogy a gyerekholmikat gyártó cégek szuperszonikus látcsövekkel figyelnek, minket a távolból, és így pontosan tudják, hogy állunk mi nők egymással és magunkkal. Ezért dobnak piacra minden évben valami újat és drágát, és mi ezért vesszük meg az irreális összegekbe kerülő kütyüket, kocsikat, hordókat, etetőket, járókákat, játékőrületeket. Elismerem, természetesen vannak egészen normális anyukák is, akiknek például nem derogál örökölt ruhácskákba öltöztetni a babájukat. Egyébként Zsiga ruháinak legalább a felét barátaink gyerekeitől kapjuk, és két nagy szatyornyi holmit már én is továbbadtam a társaságban nemrég született bébiknek.
De ezek a fránya multik azt is tudják, hogy a többség nem sznobizmusból szórja a pénzt imádott gyerekére, hanem azért, mert úgy érzi, ha neki nem is telik drága cuccokra, de a gyerekének, akkor is megveszi például a mini Adidas cipőt, ami majdnem annyiba kerül, mint a 42-es méretű, és egy hónap múlva szinte használatlanul fityeg majd az autó visszapillantó tükrén. Neki, ha beledöglünk, is megvesszük! Így hát könnyűszerrel rábeszéljük magunkat a zenélő, hintáztató pihenőszékre is, mert az ugye fejleszt, és ezért feltétlenül kell. Zsiga egyébként a félig üres műanyag palackot szereti a legjobban. Azzal fél órát eljátszik, és közben sikongat a boldogságtól.
De vészesen közeleg a karácsony és annyira szeretnék a fiamnak egy olyan drága, zenélős, nyomogatós, babrálós, színes ezermester padocskát. Hát így megy ez!