„Majd akkor pihensz, ha a baba vasalni fog” – Ma lenne 55 éves Hadas Kriszta

Vannak emberek, akiknek a hiánya nem halkul el az idővel, csak másfél év távlatából is ugyanolyan élesen lüktet, mint azon a felfoghatatlan napon, amikor egy bevásárlóközpont padján örökre megállt az a hatalmas, zakatoló szív. Hadas Kriszta ma töltené be az ötvenötöt, és bár fizikailag nincs köztünk, a „hadaskrisztaság” – az a sajátos, egyszerre harcos, aggódó, ironikus és végtelenül őszinte létezés – élőbb, mint valaha.

Kriszta nem csak riportokat készített; ő sorsokat karolt fel. A Jön a baba közösség megteremtésével lebontotta a szülés körüli cukormázas falakat. Nem félt megmutatni a verejtéket, a bizonytalanságot, a császármetszés hegét vagy a gyermekágyi depresszió sötétebb óráit.

Dokumentumfilmjeiben és sorozataiban a „különleges” és az „átlagos” esetek egyformán fontosak voltak, mert tudta: minden anya története egyedi univerzum.

A pandémia után sem pihent: létrehozta a Jön a baba szülésfelkészítő programot, ahol társaival egész napos, gyakorlatias tanfolyamokon vértezte fel a kismamákat.

Ott nemcsak a szoptatásról vagy a vészhelyzetekről esett szó, hanem arról a pszichológiai hullámvasútról is, amire egy nő felszáll az első pozitív teszttel. „Majd akkor pihensz, amikor a baba vasalni fog” – szokta volt mondani fanyar humorral, emlékeztetve mindenkit, hogy a szülőség egy életre szóló, kőkemény, de csodálatos szolgálat.

Ma az emlékét a legszűkebb szövetsége: édesanyja, lánya, fia és imádott unokája őrzi. Kakuk Sára azonban nemcsak a szívében, hanem tettekben is viszi tovább a lángot: a Hadas Kriszta Alapítvány létrehozásával biztosítja, hogy az anyák és családok támogatása ne szakadjon meg.

Ha Kriszta most onnan fentről lenézne – valószínűleg egy kicsit ferdén tartott szemüveggel, kezében egy jegyzettömbbel –, biztosan elégedetten nyugtázná a fejleményeket. De ismerve őt, a dicséret mellé odabiggyesztene egy félmosolyt is:

„Jól van, gyerekek, nem rossz, nem rossz... de azért ezt lehetne még egy kicsit jobban is csinálni, nem gondoljátok?”

Aztán valószínűleg elindulna, hogy keressen egy újabb megoldandó problémát, mert neki még ott is „dolga van”. Nekünk pedig marad a hála, a történetei, és a tudat: amíg segítünk egy anyának, amíg őszinték vagyunk egymáshoz, addig Kriszta is itt van velünk.