A Zsigaizmus követői

- Én-va-gyok a Ja-ni pa-pa! A Jani-pa-paaaa! Érted?

Apám két centire hajolva Zsiga fejétől, hangos szótagolással, újra és újra elismételte a kulcsmondatot, remélve, hogy 15 hetes fiacskám tudatában már ideje korán elülteti a fontos információt, miszerint ő a nagypapája.

Nem tudom, hogy más családokban is így van-e, de nálunk az összes nagyszülő ellenállhatatlan vágyat érez aziránt, hogy az unoka arcába hajolva kiabáljon. Anyám ugyanezt teszi, de ő verseket szaval, és énekel is, méghozzá mókás kuplékat. Persze mindez nagyot lendít Zsiga műveltségén, de a hallását nem biztos, hogy élesíti.

Egy délután nagy Zsigamegnéző partit szerveztem a nagyszülők számára, akik rendszeresen jönnek, de a nyugalom megőrzése érdekében általában nem együtt. Most -gondoltam-, legyen egy nagy közös szeánsz. Hát lett! Először is az én édesapám, a ravaszdi róka, direkt fél órával hamarabb érkezett, csakis azért, hogy jusson neki egy privát félórányi gyerekdögönyözés, ami alatt legalább tízszer elkántálta a fent említett, Ja-ni pa-pás mondatot.

Olyan ez, mint Bécsben, ahol a németül nem beszélő magyar vásárló hangosan szótagolva ordibálja az osztrák eladó fülébe, természetesen magyarul, hogy „negy-ven-ket-tes a-di-dasz ci-pőt ké-rek!” - gondolván, az majd így jobban megérti, mit is akar.

Apámat egyébként -a szótagolva kiabálást leszámítva-, teljesen meglágyította a második unoka érkezése. Mindig meghatódom, amikor ölébe veszi a kis Zsigát, és fátyolos, néha egészen apókás tekintetét lágyan, könnyesen nyugtatja a kisbabán.

Jó érzés látni, hogy az új unoka érkezésével vált teljessé az élete. Sárát is imádja, de úgy tűnik, a férfiak többségének meg kell öregedniük ahhoz, hogy igazán tudják értékelni a csecsemőkel járó idillt. A másik nagyapa is hasonló emelkedettséggel közelít Zsigához. Ráadásul neki ő az egyetlen unokája.

Szóval azon a bizonyos délutánon apósom, mint mindig, most is öltönyben, nyakkendőben, virágcsokorral a kezében érkezett, oldalán feleségével, Beával, aki férjem édesanyjának halála után lett a társa. Talpig ünneplőben jönnek, legyen az tréningruhás balatoni hétvége, vagy csak egy átlagos esős délután, mert nekik Zsiga látása a nagy esemény. Aztán mint forgószél, beviharzott anyukám is, és kezdetét vette a Zsigaizmus követőinek előadása, ami abból állt, hogy felválta a gyermek színe elé járultak és különféle mutatványokkal szórakoztatták kis istenségüket.

Míg az egyik a csecsemő előtt pózolt, addig a többiek vagy sóváran figyeltek, vagy féltékenyen nyújtogatták a nyakukat, és láthatóan azon törték a fejüket, ők milyen egyedi látványossággal rukkoljanak elő.

Az épp fellépő nagyszülő öntudatlanul is úgy forgolódott, hogy a többiek elől takarja a kisdedet. Ha az egyik produkcióját Zsiga nyálcsorgatós, fülig érő mosollyal jutalmazta (mert már ilyet is tud), akkor a soron következő hódoló még harsányabb, még vadabb lelkesedéssel adta elő magát. A fiam pedig igazságos vezérük volt, mert mindenkit megajándékozott valamivel. Ő is felvonultatta teljes repertoárját. Az egyiket egy mosollyal, a másikat vidám gügyögéssel jutalmazta, a harmadiknak egy rövid kacajt dobott, a negyediknek hangos kapálózást juttatott.

Zsiga vezérnek egyébként tényleg egyre nagyobb a tudománya. Na, jó a sinus-cosinus tétel még nem megy neki, de azt hiszem, ezt igazán elnézhetjük neki. Tud viszont delfin módjára csipogni, és barokkos körmondatokban fogalmazni. Különösen szoptatás után van beszédes hangulatban.

A ciciből felnézve, rám emeli elégedett nagy, kék szemeit, tejes száját sármos mosolyra húzza, majd hosszas mesélésbe kezd.

Van, hogy hosszú percekig cifrázza. Ettől persze én teljesen elolvadok. Ha mindent elmondott, bekapja bal hüvelykujját és részéről a fáklyás menet. Hangos cuppogás kíséretében mély álomba merül.

De azon a bizonyos nagyszülős délutánon nem lehetett aludni, mert a lelkes ősök mindig kitaláltak valamit, és percenként felfedeztek egy újabb csodálni valót az unokájukon. Megünnepelték, hogy bébihaja, mintha egy különös papi rend tagja lenne, már csak a feje búbján, és a nyakánál egy kis kacsafarokban létezik. Megcsodálták szerintük rendkívül értelmes tekintetét, és kitörő lelkesedéssel fogadták, amikor a tarkójáig kakálta magát. Ezek után megszámolták, és egyenként hangosan méltatták az összes illatos hurkát rózsaszín, dagi testén. Végül a hangulat tetőfokán, anyám előkapta a fényképezőgépet, és mindenkit szépen sorban le kellett fotóznom a gyerekkel az ölében.

Este, mikor becsukódott az ajtó a nagyszülők mögött, Zsiga úgy aludt másnap reggelig, mint a lőtt kutya. Én pedig pihegve arra gondoltam, milyen jó, hogy vannak ők nekünk!