Hull a hó és hózik-zik-zik…
Kicsi Zsiga nem fázik-zik-zik….
Annyira felöltöztettük, mintha egy eszkimó kunyhóba térnénk vele haza a kórházból. Kint tényleg óriási pelyhekben hullt a hó, úgy tűnt, az a bizonyos Holle anyó egy kiadós dunyharázással ünnepelte a fiúnk hazamenetelét.
Szóval elhagyni készültünk a szülőosztályt, ezt a nagy meleg keltetőt, amiben a sárga neonfények alatt, a tyúkanyók valamiféle ősnyugalomban hurcolásszák kiscsibéiket ágytól mérlegig, mérlegtől ágyig. Semmi sietség, semmi káosz. Én, mintha a köszvény kínozna, néha elvánszorogtam a folyosó végéig, ahol is az ablakon át érdeklődve szemléltem a kinti világ zajos rohanását és a szemközi állatkertben élő tevék családi életét. Szóval az idő lassan folydogált két szoptatás között. Na, nem mintha lett volna már tejem. Még nem volt, és ezen persze halálra idegesítettem magam. Hiába mondta a kedves nagymama kinézetű védőnő, hogy a harmadik-ötödik napon kell beindulnia, én egyre csak sürgettem, pedig Sára lányomnál is annyi volt, hogy nyithattam volna egy tejbüfét ajtaján a felirattal „Csak nagyétvágyúaknak”.
Különben is úgy éreztem, hogy a keltető tyúkocskái közül én voltam a legizgágább. Mindig aggódtam valamiért.
Hol azért, hogy a tízpercenként érkező Zsigát éljenző látogatóhad behoz valami vírust, hol azért, mert épp besárgult. Pedig tudtam, hogy sok baba besárgul, de én azt szerettem volna, ha pont az enyém szép fehér marad. Hát nem maradt az, és ezért gézből készített csinos kis napszemüveget kapott, majd egy teljes napig kék fényt sugárzó szoláriumfélében napozott. Ott feküdt meztelenül az én kis újszülött békám, - vagy inkább a keltető hasonlatnál maradva- csibém, mellette további kis szoláriumokban, más újszülöttek fehéredtek, én meg sírtam, mint egy valódi hülye. A férjem bíztatott, hogy semmi baja a gyerekünknek, megpróbált ész érvekkel, orvosi adatokkal hatni rám, de mindez természetesen teljesen hasztalan volt, mert ilyenkor nem nagyon lehet rám hatni.
Apropó férj. A szülés utáni második éjjel arra riadtam, hogy valaki kaparássza a kórterem ajtaját. Az én emberem volt, aki, mint egy kiskutya, épp készült lefeküdni az ajtó elé. Csakhogy a kiskutyák ritkán szorongatnak a hónuk alatt egy üveg whiskyt és nem tartanak a kezükben egy csomag pelenkát sem.
- Hát te mit keresel itt? – kiabáltam suttogva.
- Vigyázok rátok- válaszolta, átható cefreszagot árasztva magából.
Kijózanodása után megtudtam, a tejfakasztó bulit követően a férjem úgy döntött, azonnal látnia kell az ünnepeltet, és ebben egy magas kerítés, a kórház zárt kapuja, továbbá az éber kórházi személyzet sem akadályozhatta meg.
A hazamenetel napján azonban már kifogástalan apuka szerepben volt és a derékig érő hóban még taxit is fogott. A szibériai hangulatba öltözött fővárosban lassan döcögtünk Budára, és én már csak a rénszarvasokat és a jegesmedvéket hiányoltam az utcákról.
Az első két otthon töltött nap csodás harmóniában telt. Sára lógott a suliból, a férjem szabin volt. 0-24 órában csodáltuk „a család kicsi kincsét”. Minden egyes kakit és pisit külön megünnepeltünk. Csakhogy aztán Sára iskolába, a férjem dolgozni kényszerült, én pedig napközben egyedül maradtam Zsigával. És akkor huss, mint a filmeken a stoptrükkel elvarázsolt emberek, úgy tűnt el lelkemből a harmónia.
A közben jócskán beindult tej gyulladást okozott, ráadásul a nyakam is bedurrant. A szülési fájdalom kiskutya füle volt ehhez képest. Így aztán estére olyan agresszív lettem a fájdalomtól, hogy ha a férjem tíz percet késett, már ölni tudtam volna. Igen, akkor derült ki, hogy nem voltam felkészülve a nagy nyugalomra, hiszen az utolsó pillanatig dolgoztam, lakást felújítottam, nem adtam magamnak elég időt a lenyugvásra. Talán mégiscsak a kanapén heverve, könnyű lányregényeket olvasgatva kellett volna várnom Zsigát. De nem így történt és ennek az anyukám, a férjem, és a lányom itták meg a levét.
Aztán bajforrásnak ott volt az a fránya légzésfigyelő készülék is.
Néha úgy érzem, hogy ezek a szuper drága és szuper hasznos kütyük csak még rémisztőbbé teszik az amúgy is hisztérikusan aggódó anyukák életét.
A légzésfigyelő ugyanis az első hetekben kizárólag azt a célt szolgálta, hogy a jeges rémületet hozza ránk. Többször is bejelzett. Fülsiketítő pittyegéssel hozta tudtunkra, hogy Zsiga nem él. Én minden egyes riasztásnál megdöntöttem az ötvenméteres síkfutás rekordját, majd kitéptem ágyából a békésen szunyókáló kisdedet. A férjemmel meg kiabáltam, mert úgy véltem, nem futott elég gyorsan a nem lélegző gyerekünkhöz, aki persze lélegzett. Ráadásul éjjelenként alvás helyett is a gépet szuggeráltam. Talán a többnapos nem alvás is hozzájárult gyilkos hangulatomhoz. Végül a férjem Zsiga szobájából visszaköltöztetett a szomszédos szülői hálóba és ettől a légzésfigyelő is megemberelte magát. A tejem beállt, a nyakamba kaptam egy injekciót, és végre kezdtem anyukához méltóan viselkedni.
Mostanra pedig kitavaszodott, és „pang a pitty”, vagyis szép az élet! Napközben nagyokat sétálunk Zsigával és Misi kutyával, megismerkedtünk új környezetünkkel is. Már név szerint ismerem a második kerület összes hajléktalanját. Rengeteg vendéget fogadunk, sütünk-főzünk, mosogatunk, a férjemmel már egy buliban és színházban is voltunk. Az igaz, hogy a második felvonást nem ülhettük végig, hiszen szoptatni kellett, de majd egyszer megnézzük az előadás végét is. A lényeg, hogy egyáltalán nem érzem magam bezárva.
Zsiga baba minden nap egy picivel többet tud, többet csinál. Már hatalmasakat mosolyog ránk és születése óta, -két hónap alatt-, több mint két kilót hízott. Figyeli a zenét, hangokat, néha közlekedési rendőrnek, máskor karmesternek képzeli magát, én pedig egész nap boldogan figyelem, és leborulok a tejszagú gyermekistenség előtt.
Comentarios