A bölcsi ügy

 Most mit csináljak? Kössem a gyerekem reggelenként a csaphoz, hogy dolgozni tudjak?

Persze ennél vannak ésszerűbb és humánusabb lehetőségek is, de a legnyilvánvalóbb és legpraktikusabb megoldásról, vagyis az önkormányzati bölcsiről már nagyon rég lecsúsztam.

Akkor lettem volna igazán gondos anya, ha már az első gyertyafényes, ismerkedős, kávéházi széken szexi ruhában bazsajgós randi után, felíratom a még meg se fogant gyerekemet a várólistára. Persze, mivel az uram és én már több, mint 30 éve ismerjük egymást, minderre gondolhattam volna már az általánosban is, amikor az én kis pajtikám a mögöttem lévő padban ülve a körzőjével szurkálta a hátamat. De visszatérve az első igazi fiú-lányos randevúnkra, úgy kellett volna történnie, hogy mikor a férjem, aki ugye akkor még a pasim se volt, a nőbutító világjárós sztorija közepén, én egyszer csak felpattanok, kirohanok a vécére és fojtott hangon telefonálni kezdek.  „Haló! Bölcsőde?  Azt hiszem végre találtam egy tökéletes donort. Mindjárt szerelmes leszek! Kérem, leendő gyermekemet felvenni a várólistára!” Ha akkor ilyen előrelátóan cselekedem, talán most szeptembertől bekerült volna Zsiga a kerületi bölcsődék egyikébe.

De én balga, nem így tettem. Így hát most fájhat a fejem.

Az egyik játszóteres anyuka mesélte, hogy ő már a terhessége alatt beíratta a gyerekét a bölcsődébe.  Hónapokig izgult, hogy még időben lépett-e. Most büszkén lógatja lábát a homokozóban, miközben az ő Somája épp az én Zsigám szemébe dobálja a sarat, mert ők már fél lábbal a bölcsiben vannak.  Na, ja kérem, így könnyű!

Egy másik anyuka a kifárasztós módszert alkalmazta. Már a szülőszobában, a kitolás fázisában telefonált, (na, jó ez túlzás😊) és ezt az elmúlt másfél évben hetente megismételte. Nem a kitolást, a telefonálást. Ők is bekerültek. A harmadik pedig az protekciót választotta, az is működött, bár igen nehezen. Én viszont ellazáztam ezt a bölcsi ügyet. Tavasz elején kezdtem érdeklődni a szeptemberben esedékes bölcsődei kezdésről, de akkor már hiába.  Barátságos hangú vezető hölgyek készségesen informálták a férjemet és engem is arról, hogy sajna nincs remény. Ezek után kínosnak találtam „a tévés nő balhézik, hogy vegyék fel a gyerekét, még a végén ránk hívja a médiát” -című jelenetet. Nem vagyok szociálisan rászoruló, csak egyszerűen szerettem volna, ha a fiam szeptembertől nem fizetős bölcsődébe jár. Az ovival már sokkal előrelátóbb leszek.

 Persze én könnyen dumálok, hiszen van Kamillánk, aki vigyáz Zsigára, sőt, bár igen borsos áron, de találhatok olyan fizetős magánbölcsit is, ahol a szülők körében még viszonylag alacsony az egy főre eső laposautók és jeepek száma. De mit csinálnak azok a nők, akiknek dolgozniuk kell, vagy csak dolgozni akarnak, és nem tudnak a babicsőszre, vagy magánbölcsődére keresni? És akadnak olyan elvetemült nők is, akik egyszerűen csak azt gondolják, hogy gyereküknek a társaság és a szocializáció végett szükségük lenne a gyerekközösségre.

De továbbmegyek, ki és hol talál ma ebben az országban 4-6 órás részmunkaidőt, amiből aztán nem lesz hirtelen mégis 8 óra?  Sok szép, hangzatos és rendkívül álságos duma az van, a kisgyermekes nők visszailleszkedéséről a munka világába. Van itt uniós szabály, meg gyakorlat is, amit állítólag követnünk illene, vagy inkább kellene. A valóság azonban sok helyen az, hogy a kisgyereket nevelő nők nagy része iskolai végzettségtől függetlenül, ebben az országban, nehezen tud elhelyezkedni. Hát persze!

Ki az a hülye, aki olyan munkaerőt alkalmaz, aki reggel néha később jön, mert bölcsődébe, óvodába, iskolába liheg a gyerekeivel, aztán meg hamarabb megy el, mert fél ötig össze kell gyűjtenie az összes gyereket? Aztán ezek a fránya gyerekek még néha meg is betegszenek, és otthon kell velük maradni, nyáron pedig a legalább egyhónapos szünetben ott óbégatnak az anyjuk nyakán. Hát ki halott már ilyet?

Ha nincs a családban minimum egy, 0-24-ben riasztható és bevethető nagymama, akkor vagy légy hihetetlenül előrelátó, vagy vegyél a Praktikerben egy ásd el magad szettet.

Na, erről ennyit. De hogy valami boldogságosat írjak így a végén, méltatom kicsit Zsigát. Szóval az én közel 18 hónapos fiacskám hihetetlen tempóban fejlődik. Már van egy csomó foga. Rágók is. És hónapok óta jár. Mit jár, szalad! Először feltett kezekkel, merev lábakkal imbolygott, mint Frankenstein. Aztán kihúzta magát és peckesen lépegetett, robot módban, megállíthatatlanul. Most pedig, bár még mindig kissé feszesen, de rohan, és közben fáradhatatlanul dumál, magyaráz, kommentál. Egész nap pózol, gesztikulál, erősen bólogat, szemeit égnek emelve bohóckodik, visszanéz és kacag, majd csak annyit mond: „Kukucs !” De a leges legjobb, amikor elfárad, bebambul, felkéredzkedik az ölembe, egészen belémbújik, réveteg, nagy kék szemekkel rámnéz, és egyik kezével cumizik, a másikkal pedig a könyökömet gyűrögeti. Ez a legjobb érzés a világon!

A problémákat meg majd megoldjuk valahogy. Ugye?! 

Kedves Jön a babások! Az írás a 12 évvel korábbi tapasztalataimról szól, és nyilván a helyzet megyénkként, kerületenként más. Ha azóta változott a helyzet, kérem írjátok meg. No és persze a tapasztalataitokat is. Köszi!!!