top of page

Ünnepi cécók


A karácsonyban talán az a legjobb, hogy már este kilenckor lehet aludni. Vagy csak, mint a kocák a disznóelletőben, oldalra lógó, nagy, rózsaszín hassal szunyókálni. Julika, az anyukám ugyanis rendszerint három kondérnyi marhahúslevest, hozzá egy ezredet is leterítő koleszterin és zsírbombát, azaz többtucatnyi velőscsontot szervíroz. A család már az első fogás után bután néz, Sári réveteg szemein is látom, azt mérlegeli, mikor rúghatja ki maga alól a széket, hogy azonnal elnyúlhasson a legkényelmesebb kanapén. Ilyenkor ugyanis az nyer, aki elsőként dobja be a törülközőt, övé lesz a legjobb hely.



A bejglinél a legkitartóbbak le-lecsukódó szemekkel, fejüket támasztva könyökölnek, a gyengébbek pedig már legalább fél órája nyálat csorgatva hortyognak. Ez utóbbiak közé tartozom én is. Bezzeg Julika és Zsiga. Ők pörögnek ezerrel. Az én anyukám úgy viselkedik, mintha az ünnepi vacsora előtt egy kis speedet is tolt volna.


- Ki kér még? Na, milyen a szőlőshús? Az almás-tormásból alig ettetek! Abból kérsz még egy kicsikét? – záporoznak a kérdései, melyekre elfojtott büfi, vagy egy horkantás érkezik válaszul. És ilyenkor Julika hirtelen leereszt, elkeseredik, hisz hetek óta a főztjét méltató himnuszokra, elismerő tekintetekre készül. Mindenkinek külön kívánságlista alapján szeretettel süt-főz, tényleg nagyon kitesz magáért, aztán tessék, oda az áhítat, és ebben bizony én is bűnös vagyok. Jó példát mutatva, Piedone étvágyát is legyőzve kéne falnom, majd dícsérnem. Ehelyett alvásommal bomlasztom a társaságot.

És ekkor következnek a szemsarokban elmorzsolt könnycseppek. Mármint Julika részéről, mert mi többiek továbbra is kitartóan alszunk. Szóval a karácsony legneuralgikusabb pontja a szigorúan betartott dramaturgia, ami sosem teljesül maradéktalanul.


A bajok az időpontok egyeztetésénél kezdődnek. Julika pontos direktívája szerint kell érkezni, enni, fotózni, ajándékokat bontani és örülni. Ja, és meghatódni is kell. Azt kifejezetten muszáj. Mindezeket igazán megérdemelné, hisz lelkesen készül, szervez, igazgat, de az este végére látványosan megkukul, csöndben gubbaszt, elfordítja a fejét és összeszorított szájjal, szemrehányón könnyezik. Ettől szűkül igazán a gyomrom, és álmomból felriadva elviselhetetlenül pikírt leszek. Tudom, nagyon nem kéne, de nem megy. Az ünnepek előtt és közben ugyanis annyi minden történik. A férjem családjának is léteznek igényei, barátaink is vannak, ráadásul néha Zsigának aludnia is kell. Az én anyukán pedig már jó előre, a programegyeztető telefonok alkalmával hangot rezegtet, biankóban sértődik és tudom, megint rossz lánya leszek.


Julika szeme előtt azok az ünnepi reklámokban szereplő, karácsonyfa előtt fejüket mosolyogva összedugó családok lebegnek, akik a jólbevilágított, sztárfilterrel megspékelt nappalikban, megható zenére lassítva, örömittasan mosolyognak. De mi sajnos egyáltalán nem hasonlítunk hozzájuk. Persze mindez nem jelenti azt, hogy nekünk nincs szükségünk összeborulós jelenetekre, nagyon is van.


Néhány éve úgy döntöttünk, az idegeskedéseket elkerülve, az idén mentesítjük anyámat az ünnepi feladatok alól.


- Halászlét fogok csinálni! - jelentette ki a férjem.

- De még soha életedben nem főztél halászlevet! És én sem.

- Hát itt az idő, hogy elkezdjek főzni- mondta a tudatlanok bátorságával. Én csinálom, és te nem szólsz bele. – tette hozzá.


A halat kétszer vette meg, mert elsőre nem sikerült szakszerűen feldarabolnia és szálkátlanítania. Egyébként másodszorra sem. Aztán ki tudja miért, de vásárolt még három kiló gyufatésztát, és 23-án nekilátott a nagy mű elkészítésének. Karácsony reggelén pedig tanácstalanul meredt a hatalmas mennyiségű, szálkás, ehetetlen, barna, nyálkás pépre. Az lett a vége, hogy gyorsan fel kellett hívni Elemért, az Ecseri Piac legendás éttermesét, hogy ugyan dobjon már össze nekünk valamit, mert különben este pirítóst fog enni a család.


Az idén úgy döntöttem, nálam lesz a karácsonyi marsallbot. Már a hét elején bevásároltam. Marhahúst, velőscsontot, kacsát és még ezer mindent, természetesen ipari mennyiségben. A felét az erkélyre kellett tenni, még jó, hogy mínusz van, mert a frigóba már nem fér semmi. Holnap reggel nekikezdenek, és már előre tudom, 24-én este pont úgy fogok viselkedni, mint korábban az anyukám.


Recent Posts

See All
bottom of page