Archives

Három gyerekkel az élet – családnapló: Betegség dominó

Jó régóta nem írtam. Egyszerűen nem volt energiám, nyűgös vagyok/voltam, elegem van a télből, és különben is mindenféle nyavalyák keringtek itthon, és felváltva dőltek ki a családtagok. Talán még az a szerencse, hogy az influenza és a hányós kimaradt a körből, eddig megúsztuk enyhébb verziókkal. Bár nekem még ez is sok volt, mert főleg a Középső nem nagyon szokott elkapni légúti nyavalyákat, én szintúgy nem. A Nagy már rögtön újév után elkezdte a betegség-kört. Láz, torokfájás. Szerencsére nem adta át senkinek, és pár nap alatt rendbe is jött. Hogy aztán pár hét múlva köhögő kórust alkosson a két kicsivel. A nagyja annak is hamar lement, bár a fiúk még sokáig köhécseltek, talán még Zille keveredett ki leggyorsabban belőle. Ismét csak pár hét telt el, mikor is egy délután arra mentem az iskolába, hogy a napközis tanítónéni jelezte, hogy szerinte a Középső lázas. Elég volt csak ránéznem a gyerekre, egyértelmű volt, hogy legalább 38 fokos láza van. Hazafelé a kocsiban el is aludt, ha még nem lett volna egyértelmű a helyzet. Sajnos ráhúzódott a fülére a dolog (ő elég „füles”), majdnem egy hét alatt azért rendbe jött. Én már nagyon vártam, hogy iskolába mehessen, meg főleg edzésre, mert a láz 2 nap alatt elmúlt, és aztán már annyira jól volt, hogy a lakásban focizott, rohangált, ugrabugrált. Mire ő meggyógyult, én sajnos kidőltem. Nálam fuldoklás-szerű köhögésben jött ki a betegség. Szerencsém volt, mert igen hamar el is múlt. Mire én nagyjából túl lettem rajta, Zille következett. Péntek este már éreztem, hogy hőemelkedése van. Hajnalban sírdogálva ébredt, hogy fáj a füle. (Mikor kezdődjön a fülgyulladás, ha nem hétvégén…) Mivel ilyenkor nem nagyon tudom letenni a kezemből, megkértem a férjemet, hogy hozzon fájdalomcsillapítót, és utána nézze meg, hogy hol van az ügyelet. Gondoltam, hogy még a nagy tömeg előtt kora reggel elviszem én Zillét, mert a férjemnek meg a Középsőt kellett vinnie aznap egy többfordulós meccsre. A férjem ki is kereste nekem az ügyeletet, a János Kórház. Az nem lehet – mondtam. Valamit benézett, gondoltam magamban, a János nyilván a budai ügyeletes kórház. Szóltam neki, nézze már meg még egyszer, Heim Pálnak, vagy Bethesdának kell annak lennie. Ezután férjem felolvasta nekem az elmúlt két hét ügyeleti listáját, de még mindig nem tudtam elhinni. A férjem ekkor felhívta a János Kórházat. Akkor már tényleg elhittem, hogy valóban a János az ügyeletes Kórház. Ami azt jelenti, hogy egész Budapesten egyetlen gyerekkórház az ügyeletes!! Nem tudtam, hogy sírjak, vagy röhögjek, bár inkább az előbbire volt késztetésem. Nem tudom, hogy nincs elég orvos, anyagi forrás, vagy mi az oka, mindenesetre emlékeim szerint nemrég még külön volt ügyeletes kórház Budán és Pesten. (Nem mintha akkor nem lett volna nagy tömeg az ügyeleten…) Mindenesetre elképzeltem, hogy áttúrázom a gyerekkel Budára, kicsit elbolyongok ott vele hajnal 6 körül, míg megtalálom a megfelelő épületet (aki még nem járt ott: jó sok épülete van a kórháznak), majd várunk – nyilván nem keveset. Férjem megéreztem, hogy világvége hangulatba kerültem, mert gyorsan nekiállt magán fülorvost keresni, ahol hétvégén is fogadnak. Szerencsére talált ilyet (és mint kiderült, egészen jó doki nénit sikerült kifognunk), amint lehetett kért nekünk egy időpontot. A megadott időre odamentünk, majd kb. 2 perc után már a vizsgálóban voltam Zillével. Mint kiderült nem középfülgyulladása volt, csak „náthás füle”, és erre elég volt egy spéci fül/orrcsepp. Persze, ezért a várakozásmentes és gyors akcióért nem kevés pénzt fizettünk, de most nagyon úgy éreztem, hogy megérte. Ha valaki esetleg hiányolná férjem „betegséglistáját”, nos ő sem úszta meg. Ő gyakorlatilag karácsony óta hol köhög, hol az orra dugul be/folyik, szóval nem súlyosan, de egyfolytában „kehes” valamennyire.  Most azért már abban reménykedem, hogy elmúlik a tél (lehetőleg napokon belül), és vele együtt a betegség szezon is. Ha pedig látom a napot, akárcsak halványan átkandikálni a felhők közül, már attól is földöntúli boldogságot érzek. Hajrá tavasz!!

Babanapló – hurrá, végre itt…

..az iskola! Két és fél hónapja a mondat vége kicsit másként hangzott, na de hát közben itt volt ugye a nyári szünet. Igaz, hogy elég sokat jöttünk-mentünk, elég mozgalmas volt a nyár, de akadtak azért üresjárat napok itt-ott. Néha több is. Akkor pedig elszabadult itthon az őrület. Ennek kiváltója nálunk általában a Középső, életkorából adódóan (szerintem). A Középső előszeretettel piszkálja a többieket, elsődleges célpontja a Nagy, ha itthon van. Ilyenkor rámászik, ráül a Nagyra, csikizgeti, piszkálgatja, egészen addig, míg a kétajtós-szekrény méretű Nagy ezt megunja, és egy laza mozdulattal lenyekkenti magáról a cingár Középsőt. Ekkor jön a sírás-rívás, hatalmas krokodilkönnyekkel. Majd kb. 3 perc elteltével elkezd a könnyein keresztül röhögni, és indián üvöltéssel veti magát a Nagyra, és kezdődik az egész előröl. Ha a Nagy nincs otthon, Zillét is megtalálja. Különböző őrültségeket talál ki, amiket a lökött nőszemély nagy örömmel szokott fogadni. Ilyen például, amikor Zillét fejjel lefelé fordítja, és kicsit rázogatja. Annyit sikerült elérnem, hogy ezt a mutatványt a kanapé mellett csinálja. Újabban lefekteti Zillét a padlóra, megfogja a lábát, és körbe-körbe húzza a lakásban. Zille ezen nagyokat kacag, így csak annyit kértem, hogy arra figyeljen, hogy a konyhakövön ne koccanjon a húga feje. Szokott vele ringlispilezni is – Zille ezt hintázásnak hívja. A baj csak az, hogy Zille a nagy forgásban időként beüti a lábát a kanapéba, vagy a széklábába, vagy valami másba, és máris kezdődik a sírás. Miután Zille kisírta magát, megy a tesójához újabb ringliskörre. És így megy ez, egész nap. Szóval, augusztus végére kicsit vártam már a sulit. Bár belerázódni nekem is nehéz volt. Ugyan a matek és rajz dobozt még szépen összeraktuk a Középsővel, ő ügyesen bekötötte és feliratozta a füzeteit. 31-én még az ünneplő ruhát és cipőt is felpróbáltattam vele. Ezek után vállon is veregettem magam. Kicsit korai volt, mert másnap már a kocsiban jutott eszembe, hogy a bizonyítványt otthon hagytuk, a kéztörlővel, a pohárral és a tisztasági csomaggal egyetemben. A Naggyal ilyen előkészületi gondok nincsenek, ő vett magának egy halom füzetet, közölte, hogy a füzetkötés marhaság, és részéről lezárta a felkészülést a tanévre. Itt azért megjegyezném, hogy már az első napon kiakadtam, mikor megláttam az órarendjét. Tegye fel a kezét, aki szerint normális, hogy 16 éves gyerekek 7.30-tól 14.45-ig vannak iskolában, minden hosszabb szünet, ebédszünet, lukas óra nélkül! ÉS ez többször is. Ez gyakorlatilag majdnem egy 8 órás munkanap, ebédszünet nélkül. A felnőttek a munkahelyükön tarthatnak ebédszünetet, de a gyerekeknek ez nem jár. Visszatérve az iskolakezdésre: Zille igencsak csodálkozott, mikor szeptember elsején hirtelen eltűnt itthonról mindenki. Szokatlan lehetett neki a nagy csend. Egész délelőtt a családtagokat emlegette, én meg magyarázgattam, ki hol van. Merthogy a kisasszony meg rászokott, hogy időnként „kijelöl” valakit bizonyos feladatra. Például a Középső hintáztassa, legózzon vele. A Nagy menjen ki vele a kertbe, nézze vele a repülőket. De időnként az autósülésből is csak valamelyik tesója veheti ki, és néha berendeli őket pelenkázáshoz, fürdés utáni öltözéshez is. Zille örömére gyorsan jött az első hétvége, megint zengett a ház, de most már lassan tényleg bele kell rázódni a sulis mindennapokba, és kicsi lehet várni az őszi szünetet, nagyon várni meg a következő nyári szünetet.

Babanapló – enni vagy nem enni…?

Zille esetében a kérdésre a válasz- sajnos – egyértelműen nem. Tavasszal volt már egy jobb időszakunk, amikor egészen elfogadható mennyiséget evett, főleg ebédre. Jól fogadta a leveseket, krémleveseket, zöldséges-szószos tésztákat, rizst. Ahogy jött a nyár, az étvágya a „felnőtt kaját” illetően elment. Jelenleg a lányom táplálkozásában szerintem kb. 80% lehet az anyatej mennyisége. Van, hogy egész nap csak némi gyümölcsöt eszik – az anyatejen kívül. A gyümölcsöket szereti, bár elég kampány-jellegűen. 3 hétig csak eper, 3 hétig csak sárgabarack, 4 hétig csak őszibarack. Egyedül a paradicsommal tett kivételt, ami több mint két hónapig képezte a vacsoráját: minden este 2-3 paradicsomot tolt be. De már ennek is vége. Mindenestre, Zille lehetne az anyatej reklámarca: a sok nyúlás ellenére még mindig van rajta husi, egyértelmű, hogy még egy mand’ kétévesnek is elég tápláló az anyatej. Igazából NEKEM sok már ez a rengeteg szoptatás. Főleg, ha itthon vagyunk, és nincs olyan sok érdekesség, inger, akkor igen gyakran jön és mondja: „alszik. szopi”.  Ami azt jelenti, heveredjünk a kanapéra, hogy szopizhasson. Persze, az az igazság, hogy eddig a könnyebb ellenállás irányába mentem – részben azért is, mert elég sokat jöttünk-mentünk, és egy komolyabb „átálláshoz” szerintem jobb az állandóság. Szóval most ősszel erőt kellene vennem magamon, és keretek közé szorítani a szoptatást. Főleg az éjszakait – mert az is van még. Legelőször ezt szeretném kiiktatni.  Abszolút támogatom az igény szerinti szoptatást, de nekem most már igény szerinti alvásra lenne szükségem – egész éjszaka! Amúgy, ha Zille családi napköziben van, vagy valamelyik nagyszülőnél, akkor azért eszik. Nem túl sokat, de azért eszik. Határozottan jobb az étvágya, ha nem vagyok a közelben. J 3 gyerek után arra a következtésre jutottam, hogy a gyerekek határozott ízléssel és „evési hajlandósággal” születnek. Nyilván lehet, meg kell is (jó) mintát adni nekik evésből is, de nemcsak ettől függ, hogy aztán mit és mennyit fog enni. Az elsőm egy jól szopizó, majd nagyon rossz evő gyerek volt. Őt még kis falatokkal „kergettük” a lakásban (ma már ezt nem csinálnám). 7 éves korára hirtelen jó evő lett, ma is az, bár kicsit válogatós. Középsőm jól szopizó, majd jó evő és mindenevő lett. Ő volt az, aki nem olvasta a hozzátáplálási tanácsokat, mert egy kiskanál barack helyett egyből egy egész barackot evett meg öt és fél hónaposan. Jó étvágya ma is megvan. Ő a legkevésbé válogatós, még a menzán is képes repetázni. Mint kifejtette, a sütőtök és kelbimbó főzeléken kívül mindent megeszik. Ő inkább a húsos-sós ételeket részesítette előnyben, és kb. 3 éves koráig az édességek nem nagyon érdekelték. Sem süti, sem csoki…de aztán ovis lett… Zille viszont egyértelműen „édes ízléssel” született. Elég volt csak egyszer belekóstolni apa lekváros kenyerébe, azóta, ha lekváros üveget lát, máris rohan, le ne maradjon. De bármit megeszik, ami édes: legyen az kölesgolyó, kölesfelfújt, csoki, nápolyi, túró rudi. Nyilván, ha ezeket adnám neki, akkor ezeket szívesen enné, de nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy engedem neki, hogy csak édességet egyen minden nap.  A családtagokat pedig megkértem, hogy ha nassolni szeretnének, akkor azt lehetőleg Zille alvásidejében, vagy a spájzban tegyék. Hiába egy kistesót már nem lehet olyan burokban nevelni, mint esetleg egy elsőt, és becsúsznak olyan dolgok (legyen szó ételről, filmről, játékról), ami nem kifejezetten neki való. De cserébe rengeteget kap a nagytesóktól ez a pöttöm csajszi: hancúrozást, dögönyözést, ölelést, szeretgetést – meg persze némi kiképzést.

Babanapló – anyaanyaanyaaaa

 

Mióta utoljára írtam naplót (jó régen volt – nyár van, ugye), Zille rengeteget fejlődött – ami azért nem annyira meglepő. Leginkább a beszéde. Csacsog, karattyol, dalolászik megállás nélkül. A családtagok közül utoljára végre engem is nevemen szólít. Azóta, ha szeretne valamit, hallgathatom, hogy „anya”, „anyaanya”, „anyaanyaanya” vég nélkül, a reakcióidőmtől függően. Korábban sajnálkoztam, hogy engem nem szólít meg, de úgy érzem, mára ezt bőven bepótolta. Persze, az „anyán” kívül rengeteg szó bekerült még a repertoárba: a hattyútól kezdve az ebédig. Az elmúlt pár napban pedig már gyakorlatilag minden szót próbál ismételni. De érdekes módon idegenek előtt nem annyira csillogtatja a szókincsét, inkább nekünk tartogatja. Dalolgatni viszont mindig mindenhol szeret. Ugyan a szöveg sokszor még halandzsába hajlik, de mégis teljesen jól felismerhető a „süss fel nap”, a „csiga-biga”, vagy az „esik az eső”. Kimondta az első mondatát is: „alszik a baba”. Én meg csodálattal ámulom ezt a kis csicsergő nőszemélyt, ugyanis baba-beszédben nem volt még részem. A fiúk elég későn kezdtek beszélni, így ez nekem most újdonság (ja, és persze, ők nem is énekelgettek.) Újdonságból jutott még nekem más is. A fiúkkal már megszoktam, hogy a strandon első útjuk a vízhez vezetett, és onnan csak kékülő szájjal tudtam kibirkózni őket, már egészen kis korukban is. Ezzel szemben Zille első útja a homokozóhoz vezetett minden délelőtt, ahol akár egy órán keresztül elmolyolt, sokszor egyedül is. Nekem időnként vizet kellett hoznom, de ettől eltekintve arra eszméltem, hogy csak állok-állok a homokozó mellett. Így egy idő után odatettem egy széket, és megtörtént még az is, hogy háromnegyed órát ültem a homokozó mellett! Szóval ilyen hihetetlen élményekben is részem volt. Persze, a mérleg mindig kiegyenlítődik valahogy. Amíg a fiúk gond nélkül felvették a karúszót, Zillére semmilyen trükkel nem tudtuk ráimádkozni. Pedig próbálkoztunk sok mindennel: felvette a nagymama, a tesók, kölcsönadtuk más kisgyereknek, hátha elirigyli, de nem! Ahogy közelítetünk felé a karúszóval (később bármilyen egyéb vízi biztonsági eszközzel), hatalmas üvöltés vette kezdetét. Egy idő után feladtam, mert nem akartam, hogy esetleg emiatt megutálja a vizet. Szóval ez a projekt jövőre maradt. ÉS hogy mi változott még Zillével kapcsolatban? Összeszedni szinte lehetetlen. Zille most már tényleg kisgyerek lett, egyedül a még mindig pici babahaja az, amitől babás. (Azért már göndörödik, pöndörödik, de az sem segít, hogy teljesen fehér-szőke, emiatt még kevesebbnek látszik.) Egyre ügyesebben lépcsőzik, fut, szalad, próbálkozik az önállósodással is. Egyedül iszik pohárból – ugyan néha a maradékot nemes egyszerűséggel a földre önti. Ha van kedve, akkor egyedül eszik – bár az evéssel némileg hadilábon állunk. De ez már egy másik poszt lesz…

Babanapló – öltöző/vetkőző-művésznő

Zille vonzalma a ruhák/cipők iránt változatlan. Hónapok óta hobbija, hogy ruhákat pakol és próbál magára venni. Régebben még csak a sapkát tudta felvenni, de most már bele tud bújni egy kardigán vagy kabát egyik ujjába is. A másik még nem megy, így azt boldog vigyorral vonszolja maga után. Már rájöttünk, hogy felesleges rábeszélni, hogy vegye le magáról a ruhadarabokat, kis idő után ezt megteszi magától is. Viszont míg idehaza előszeretettel öltözik, addig az autóban és az utcán inkább vetkőzik. Ha autóval megyünk, első dolgom, hogy leveszem a sapka után a cipőt is. Ha ezt elmulasztom, akkor indulás után rögtön lekapja a cipőjét. Ezt hangosan kacagva tudatja is velem. Rá egy másodperccel pedig már zokni sincs a lábán. Mire hátranézek, általában már a lábujját rágcsálja. A sapka, cipő és zokni levételt nemcsak a kocsiban adja elő, hanem például a piacon is. Egy alkalommal olyan sokszor vetette le már a cipőjét és zokniját, hogy egyszerűen nem adtam rá vissza. Nem volt annyira meleg, így kaptam néhány furcsa pillantást, de ha minden levétel után visszaadtam volna rá mindent, talán még mindig a piacon lennénk. Még szerencse, hogy több ruhadarabot egyszerűen nem tud magáról levenni. Amúgy azzal cselezem ki a kisasszonyt, hogy amikor csak lehet, inkább harisnyás öltözéket adok rá. Mondjuk, ha útba ejtjük a játszóteret, ez nem túl praktikus, de ilyen apróságokkal már nem foglalkozom, úgyis egyfolytában mosok…. A játszótér természetesen meghatározó helyszíne életünknek, de gondolom, ezzel nem vagyunk egyedül 🙂 g Mostanában gyakran megyünk oda biciklivel. Zillének vettünk egy új biciklis gyerekülést, és persze bukósisakot. Az első egy-két alkalommal volt némi sírás-rívás, mikor beültettem, pláne, mikor fejére tettem a sisakot. De aztán annyira belejött, hogy ő maga „kéri”, hogy biciklivel (bi) menjünk a játszótérre. Én meg összekötöm a kellemest a hasznossal, és a játszó után szoktam tenni pár plusz kört, hogy egy kicsit én is mozogjak. Zille közben nézelődik, és hangosan kommentálja a látottakat: bácsi, ka (madárka), cica (hát ezt különösen édesen ejti), au (autó) stb. Szókincse napról-napra fejlődik, majdnem minden napra jut egy új szó – vagy félszó, mert sokszor csak az első szótagot ejti. Egyik nap pedig magát is nevén nevezte: „Ille” – ami azért érdekes, mert többféleképpen becézzük, de viszonylag ritkán szólítjuk Zillének. Mostanában próbáltunk kirándulni is Zillével. Kaptunk kölcsön egy fémvázas háti hordozót, azt próbálgattuk. Az első alkalom sikeres volt, a leányzó boldog vigyorral ücsörgött a hordozóban, már mi pateroltuk ki, hogy egy kicsit motorozzon, szaladgáljon. Kicsit felbátorodva indultunk a következő kirándulásra.  A biztonság kedvéért vittünk babakocsit és kismotort is, valamint olyan helyre mentünk, ahol betonozott út van. ÉS milyen jól tettük! Ezúttal Zille kb 3 másodpercig volt hajlandó a hordozóban maradni. Inkább motorozott, de mivel volt egy kis emelkedő, sokszor elfáradt. A babakocsit sem díjazta nagyon, cipeltetni akarta magát. Szóval viszonylag hamar visszafordultunk. Na, a visszaúton aztán Zille kitalálta, hogy ő szaladni fog a lejtőn. Azt játszották, hogy néhány méter után a Középső elkapta. Így nem tudott nagyon begyorsulni, és csak háromszor esett el. Utána motorozott. Persze, rájött, hogy a lejtőn jól be lehet gyorsulni, és száguldott, mint egy őrült. Többször meg kellett állítani, egy alkalommal a tesója kapta el – konkrétan a karjánál fogva szabályosan lerántotta a motorról. De mire idáig értünk, én már két éve öregedtem, és a férjem is. Csak egymásra néztünk, és egy perc alatt megbeszéltük, hogy egy ideig most nem kirándulunk, jó nekünk egyelőre a játszótér, focipálya, na meg nyáron a strand! 🙂

 

Babanapló – Másfél év…

Bizony, gyorsan eltelt másfél év Zille születése óta. Az elmúlt hetekben-hónapokban minden területen sokat fejlődött, ügyesedett. Fut, szalad, száguld a kismotorral. Megtanult felmászni a kanapéra, ágyra, és azzal borzolja az idegeinket, hogy ott feláll. Elkezdett lépcsőzni is, felfelé már egészen jól megy, de lefelé… Ezerrel nekiindul, úgy kell elkapni. Mostanában fő lelőhelyünk a játszótér, vagy a kert. Zille már reggel a bejárati ajtó előtt ácsorog, és ismételgeti, hogy „hinta-hinta” – vagyis induljunk a játszótérre. 🙂 Minden nap kimegyünk legalább egyszer, ha van rá mód, kétszer is. De ha másodjára nem is jutunk ki a játszóra, szívesen el tesz-vesz a kertben is. Jön-megy a teraszon, kaspókat, cserepeket hurcol jobbra-balra, vonszolja magával a nagy locsolókannát, madarakat figyel. Sokszor figyelem, hogy egy ilyen kicsi gyerek bármivel tud játszani, el tudja magát foglalni. És ha már mozgás: Zille – akárcsak a Középső – ügyesen labdázik. Ügyesen dobja, elkapja, rúgja. Persze, lát ilyesmit rendszeresen, mert a Középső komolyan focizik (is), sokat vagyunk a pálya mellett, meg itthon is rengeteget labdázik, és néha még meccset is néznek. Mit csinál tehát egy focival „fertőzött” másfél éves kislány: miközben rúgja a labdát, felemelt kézzel kiabálja, hogy „góóóóó”. Hibátlan látvány. 🙂 A foci mellett azért babázik is – most már nemcsak hurcolja a babáit, de ringatja, ölelgeti is őket. És a beszéd… A fiúk elég későn kezdtek beszélni, viszont akkor már mondatokban. Zille meg szépen fokozatosan halad a beszéddel, viszont sokkal korábban kezdte, mint a tesói. Így most korábban kimaradt élményben van részem: a baba-beszédben. Nagyon édes, ahogy például mondja, hogy „hapci”. A családból is sok mindenkit meg tud nevezni, de amikor végigmondjuk őket, és mondom, hogy „anya” – csak vigyorog, és rám mutat. A kisasszony amúgy született diplomata – nem mond ugyanis nemet. Hanem int. Nem is akárhogyan: szépségkirálynős integetéssel fejezi ki nemtetszését. Ugyanezzel a kézmozdulattal köszön is, de akkor az integetés mellé jár egy „pá-pá” is. „ Amúgy napokba telt, mire rájöttünk, hogy a kb „lda-dila”-ként hangzó hangsor a Középső nevét jelenti – ha valaki ebből rájön a Középső nevére, vendégem egy kismama- vagy babás jóga órára. (megoldásokat kommentben várom.)  🙂

Amivel viszont nem tudok „megbirkózni”, az Zille szopi-mániája. Mindkét fiamat sokáig szoptattam, ezt terveztem/tervezem Zillével is. De a fiúk, ahogy nőttek, szépen lassan, fokozatosan és maguktól kezdték ritkítani a szoptatások mennyiségét. Na, ez Zillénél nincs. Sőt, néha úgy érzem, nemhogy ritkábban, de egyre gyakrabban akar szopizni. Szerencsére inkább csak otthon vagy ismerős helyeken akar „rám csatlakozni”, a játszótéren pl. nem nagyon szokott ez eszébe jutni. De otthon annál inkább. Valamennyire persze én is hibás vagyok ebben, mert nem vagyok következetes: van, hogy bármikor engedem szopizni, de van, amikor már mondom neki, hogy most éppen elfogyott a tej, nem lehet szopizni. Nem szoktam nagy sikert aratni ezzel a kijelentéssel. Mindenesetre megfogadtam, hogy lassan átmegyek következetesbe, és nem fogom megszoptatni akár óránként, ha a kisasszony úgy kívánja. Zille amúgy az anyatejen kívül nem sokat eszik. Ha mi eszünk, akkor mindent megkóstol, de többnyire csak egy-két falatok eszik, aztán köszöni szépen, de inkább maradna az anyatejnél. Nagyjából az ebéd az, amit megeszik, és általában ennyi a „rendes” kaja, ezt még kiegészíti egy kis gyümölccsel. Persze, nehéz eldönteni, hogy azért nem eszik, mert sokat szopizik, és nem éhes, vagy azért szopik sokat, mert nem igazán ízlik neki a normál kaja, és éhes, így aztán sokat szopik. Pedig én lelkesen veszegettem neki a bio tönkölyből és bio agávé szirupból készült babakekszet, a különböző kölegsolyókat, bio rizskorongokat. Azért, hogy megkóstolja őket, majd pár falat után betuszkolja őket az én számba. Biztos nem olvasta, hogy ezek finomak meg jók is.

Szóval, Zille fejlődik szépen, úgy hogy kell, mi meg élvezzük a csacsogást, az odabújást, a testvér-szeretgetést, a selymes kis fejét, a huncutkodását, meg a sok nevetését. 🙂

Babanapló – Rumli, rumli, rumli

Tartozom egy beismeréssel: nagyon szeretem, ha rend és tisztaság van a lakásban. Kiscsaládom időnként takarítás- és rendmániával vádol. Lehet, hogy régen volt ebben valami, de az már nagyon-nagyon régen volt. Azóta lettek gyerekeim. Így ez a „vád” nem állja meg a helyét. Ha valaki bejönne most a lakásunkba, abban a tudatban, hogy rendmániás vagyok, biztos igen jót derülne. Mert a lakásban minden van, csak rend nem. Vagy ha néha van is, csak nagyon átmeneti állapot.

Ennek oka pedig ki lehetne más, mint a kis pakoló nőszemély. A lányom nyerésre áll a pakolósdiban, mert gyorsabban tudsz szétrámolni, mint én össze. A lakásban nemcsak játékok hevernek mindenütt. Leveszi a hűtőmágneseket, bárhol lehet találni néhányat. A spájzból kihurcolja az üres műanyag palackokat. Talált egy halom játékzsetont, persze, hol itt, hol ott kerül elő néhány darab. Megkaparintja a kézkrémet, a fogkrémes tubust, szemfesték-lemosót, és még mennyi mindent! Ezeket sokszor ügyesen el is rejti. Egyik este négykézláb mászkáltunk, mert nem találtunk egy fogkrémet sem. Máskor 2 napig nem találtam a szájápolómat, míg végül a fotel alatt leltem meg. Arra már rájöttem, hogy előszeretettel dugdossa a holmikat az egyik konyhafiókba, rutinosan már ott keresgélek először – a múltkor így akadtam rá a fésűre. Most, hogy ezt így írom, realizálom, hogy olyan a lányom, mint egy kis szarka… Begyűjti a szajrét, majd jól elrejti. 🙂

Nyilván próbálom ezeket a tárgy-halmokat a lakásból eltüntetni, de nem sok sikerrel. Ugyanis ha Zille észreveszi, hogy próbálok rendet csinálni, rögtön jön segíteni ő is. Ha visszahordom a spájzba az üres palackokat, már nyargal is utánam, és mire kettőt fordulok, jön ki a spájzból szemrehányó tekintettel, és kihoz néhány üveget. Ha sikerül visszaraknom öt hűtőmágnest, a következő pillanatban 10  darabbal a kezében slisszol el, hogy aztán ismét szétszórja őket az egész lakásban. Ha valahogy sikerül kicseleznem, és nagyjából el tudok pakolni, akkor berakom őt a kiságyba, amit mi járókának és játéktárolónak használunk. És ilyenkor gyorsan nekiállok takarítani. Egy ideig molyolgat a könyveivel, és amikor elunja, akkor elkezdi kidobálnia játékokat a kiságyból. Mindet. Így, mire a takarítás végére érek (végére?? – hát mondjuk, úgy nagyjából a végére…), addigra kezdhetem újra a játékok elpakolását. Csak hogy legalább egy olyan pillanat legyen, amikor viszonylagos rend és tisztaság van. Ebben a nagy szét- és összepakolásban másra már nem nagyon maradt időm és energiám. Így aztán szépen lassan elkezdtek gyűlni a hivatalos papírok, csekkek, íratok – egy csomó lefűznivaló. Meg a reklámújságok, amit majd lehet vinni a sulis papírgyűjtésre. Meg olyan dolgok, amiket csak gyűlnek-gyűlnek… Úgyhogy mostanában a lakásunk igencsak messze állt attól, hogy egy rendmániás otthona legyen. Most hétvégén viszont vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem szortírozni a papírkupacokat. Persze, nem értem a végére, de legalább elkezdtem… És ha türelemmel tudok várni pár évet, akkor egyszer megint szép rend lesz a lakásban, én  meg leülök a kanapéra és élvezem 🙂

Babanapló – Micsoda nő…!

Egyik este férjem azon röhögött, hogy amíg a fiúk kisautókkal/vonatokkal/repcsikkel a kezükben jártak-keltek a lakásban, addig Zille a neszeszeremmel rohangált. Vagy sminktáskával, esetleg hajkefékkel. Attól is nagyon boldog, ha sikerül valamelyik családtag sapkáját megszerezni. Persze, egyből megpróbálja felvenni, ami félig-meddig már sikerül is. Aztán megy valakihez segítségért. És ha teljesen jól áll a fején a sapka, elégedetten vigyorog. Ilyenkor küldjük, hogy mutassa meg magát a többi családtagnak, ő pedig örömmel vonul sapkával a fején, megmutatni, hogy milyen szép. Ugyan én nem akarom beleerőltetni őt a hagyományos női szerepekbe, de tény, hogy a konyha nagyon érdekli – egyelőre. Kedves édesapja abban reménykedik, hogy ez így marad, és majd rendszeresen süt neki palacsintát. 🙂 Szóval a konyha. Nemcsak otthon érdekli, de a CSANÁ-ban is, ahol mondták, hogy gyakorlatilag mással nem is foglalkozik, csak a babakonyhával. Na, majd meglátjuk, meddig marad ez így.

Az, hogy szeret öltözködni, nem új keletű. De most már kicsit továbbfejlesztette, és nekem is „segít” – micsoda szerencse! 🙂 Miközben én ráadom a második bakancsot, ő ügyesen leveti az elsőt. És fordítva. Ráadásul egyre izzasztóbb a kisasszonyt felöltöztetni, mert ha nem vagyok elég szemfüles, akkor félig felöltözve elrohan, és lehet hajkurászni. Ez akkor a legjobb, ha én már cipőben vagyok. Ha viszont rá adok cipőt először, akkor úgy érzi, hogy azonnal indulni kell, és már menne is ki az ajtón. Amit azért nyitok ki hogy ne melegedjen ránk a ruha. Mint a fentiekből kitűnik, énrám mindenképpen rám melegszik…  És ilyenkor mindig arra gondolok, hogy a kis korkülönbséges tesók anyukái milyen hősök…Mert ezt a logisztikát előadni kettő vagy több kicsivel… Mindenesetre én nagyon várom a tavaszt. Már csak azért is, mert elterveztem, hogy végre veszünk egy új gyerekülést a bringámra, és lehet végre tekerni. Remélem, Zille jól el fog nézelődni menet közben.

Mostanában sokszor rácsodálkozom az én kis “babámra”, hogy  milyen nagylány lett. Tavaly ilyenkor még egy magatehetetlen kis csomag volt. Most meg itt tesz-vesz, rámol, pakol tudományos ábrázattal, és rengeteget karattyol. És huncutkodik. Egyre többet. Tudja pontosan például, hogy hová kell menni pelenkázáshoz. El is megy egészen az ajtóig, ott megáll, gyorsan megfordul, és elszalad a másik irányba. Persze, várja, hogy szaladjak utána, és elkapjam. Aztán bújócskázik is – sokszor egy könyv mögé bújik, máskor a kanapé mögé, esetleg egy pelenkát tesz a fejére. Szóval egyre értelmesebb, okosabb és ügyesebb, pont, ahogyan kell.

És akkor az alvás. Igen régen írtam az alvásról, hát itt az idő. Sokszor és sokat változtak az alvási szokásai, voltak hullámvölgyek, meg persze jobb időszakok is. Manapság maga az alvás már egészen rendben van. Felébred még ugyan éjszaka egyszer-kétszer, de általában igen gyorsan vissza is alszik. De maga az elalvás! Az a procedúra. Ami az érdekes benne, hogy ugyanaz a folyamat, ami este kb. egy órát vesz igénybe, a déli altatáskor mindössze 10-15 percet. Tulajdonképpen annyi a „rítus”, hogy ő szopizik, és egyszercsak elalszik. Délben ez valami érdekes oknál fogva elég gyorsan megy, de arra az életben nem fogok rájönni (pedig marha kíváncsi lennék), hogy este miért nyúlik el úgy. Mikor már majdnem elalszik, hirtelen felpattan, feltérdel és elkezd danászni meg dumálni. Ezt párszor még elismétli, míg végre tényleg elalszik. Mindenesetre, ha valakinek van valami jó altatós ötlete megrögzött szopisok számára, szeretettel várom! 🙂

Babanapló – fél pár cipő-fél pár zokni

Mint a legtöbb nő, én is a hideg kezűek-lábúak táborát gyarapítom (igaz, az utóbbi években javult a helyzet), és megrögzött papucs-viselő vagyok. Ezzel a családban egyedül vagyok, egyik fiú sem hord papucsot, a férjem sem (semmilyen értelemben sem 🙂 ). A gyerekeket próbáltam rászoktatni a papucs hordásra – sikertelenül. Nekem néha még nézni is rossz, ahogy a hideg kövön mezítlábaznak. De már letettem arról, hogy megváltoztassam azt a szokásukat. Viszont úgy döntöttem, Zille „papucs-társam” lesz, és időben elkezdem ezirányú nevelését. Természetesen azzal kezdtem, hogy vettünk egy kis benti cipőt. Zille pár napig nézegette, ismerkedett vele, de ha próbáltam ráadni, tiltakozott. Aztán kis idő elteltével megbarátkozott vele, és engedte, hogy feladjuk rá. Hamar meg is szokta, és ha felébredt, vagy hazajöttünk valahonnan, azonnal hozta a kiscipőjét, hogy adjuk rá. Én meg nagyon boldog voltam, hogy ez milyen egyszerűen és nagyszerűen ment. A kiscsaj lelkesedése nem tartott túl sokáig, kb. egy hónap után úgy gondolta, hogy sokkal izgibb lenne, ha nem hordana mindig cipőt. Vagy legalábbis nem mind a két lábán. Továbbra is hozta a cipőket, de feladni már nem engedte mind a kettőt, csak az egyiket. A másik cipőt nem engedte el, inkább rágcsálta. Én meg ráhagytam, de azért a másik lábára adtam egy csúszásgátlós zoknit. Gondoltam, pár nap, és visszatérünk a két cipős megoldáshoz. De Zille máshogy gondolta, úgyhogy egy ideig egyik lábán cipő, a másikon meg zokni volt. Aztán kis idő után bekeményítettem, mert úgy gondoltam, nem egészséges a fél cipő-fél zokni megoldás, hiszen így egy kicsit bicegősen jár, és esetleg a csípőjének, gerincének nem tesz jót a „féloldalasság”. Szóval némi kiabálás és bőgicsélés árán, de ráadom mindkét cipőt. Vagy ha nincs erőm a küzdelemhez, akkor inkább csak dupla zoknit húzok rá.

Zille az elmúlt hetekben a bakancshoz, kiscsizmához is hozzászokott. Már nem óvatoskodik, bátran közlekedik egyedül az utcán is, nem igényli, hogy a kezét fogjam. (Anorákjában úgy néz ki, mint egy kis pingvinnel keresztezett manó 🙂 ) Mivel sokszor nagyon tempósan igyekszik, időnként hasal is egy nagyot. De hát ott van anya, aki gyorsan megvigasztalja. Egyre ügyesebben motorozik is, igaz a kormányzás még nem megy, de előre és hátra is nagyszerűen hajtja magát. Persze, a Középső nem hagyhatja, hogy a húga egyedül motorozzon, képes rákuporodni az egyik motorra, és őrült tempóban száguldani vele. Zille pedig lenyűgözve nézi a mutatványt, és nagyokat kacag. Amúgy is kezd „vicceskedni”. Időnként azzal szórakozik, hogy térdre veti magát, és saját magán vihog. Vagy odaáll a kanapé elé, és hátraveti magát, várva, hogy a tesója megpuszilja. Ezen is jókat kacag, igaz ebből néha sírás lesz, mert van, hogy közben elcsúszik, beüti magát. Nemcsak ilyenkor üti meg magát – sajnos a fejecskéje most éppen asztal magasságban van, azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam. Hogy ne unatkozzunk, Középsőnk teljes erőbedobással nyúzza Zillét, csikizi, húzza-vonja, szórakoztatja mindenféle hangeffektekkel. Ő pedig nagyon díjazza ezeket. Én kevésbé, főleg, amikor különböző sikongatással, ordítással, nyávogással és egyebekkel akarja megnevettetni a Húgát. És ha ilyenkor rászólok, akkor egyből megkapom, hogy „de hát anya, nézd milyen jól szórakozik (sajnos tényleg), miért akarod megakadályozni, hogy a kisfiad játsszon a testvérével? Inkább örülnöd kéne…” Persze, örülök, de jobban örülnék valami csendes tevékenységnek.

Zille amúgy kapható is a csendes tevékenységre: továbbra is nagy sláger a könyv nézegetés, főleg az állatos könyveket szereti. Ha olyan hangulata van, egész hosszasan nézegeti, közben halandzsázik – „mesél” magának. Ezt nagyon szeretem nézni-hallgati, és ilyenkor különösen figyelek rá, hogy nehogy megzavarjam. Ez a nagy könyvimádat egyébként új nekem. Persze, a fiúknak is meséltem sokat, de ilyen kicsi korban és főleg önmagukban a könyv nem érdekelte őket. Az a helyzet, hogy akárhány gyereke van is az embernek, mindig van egy csomó újdonság, rácsodálkozás és váratlan helyzet. És akkor a mai szösszenetet ezzel a hatalmas okossággal zárom! 🙂

Babanapló – Kikapcs, bekapcs

Zille újabban bojkottálja a takarítást. Szépen kifigyelte a porszívó működését, és nagyszerűen tudja kapcsolgatni. Most úgy néz ki a takarítás, hogy elkezdek porszívózni, Zille vonul velem. Először ad nekem pár percet, majd úgy dönt, hogy elég a porszívóból, és kikapcsolja. Én, ugye vissza. Ad nekem újabb pár percet, mielőtt megint kikapcsolja. Aztán egyre kevesebb időt ad nekem, míg eljutunk oda, hogy amint bekapcsolom, ő rögtön kikapcsolja. Ezt eljátsszuk kétszer-háromszor, mígnem megelégelem a „játékot”, és berakom a járókaként funkcionáló kiságyban, ami a nappaliban foglalja a helyet. Pár nyekkenés után leül, és elmolyol a játékaival, könyvet nézeget, plüss állatokat pakol a fejére, vagy valamit próbál felvenni. Általában elvan így 30-40 percet, ami elég nekem egy expressz-takarításra. Néha, kivételes alkalmakkor akár egy órát is játszik a kiságyban, de azért ez ritka. Érdekes egyébként, hogyha abbahagyom a takarítást, és leülök, akkor egyből felpattan, nyújtja a kezeit, hogy vegyem ki. Valahol hátul lehet egy titkos szeme, mert ha lopakodva mentem leülni az íróasztalhoz, akkor is észrevette, hogy már nem takarítással foglalatoskodom, és úgy gondolta, hogy az én esetleges lazításom nem elég jó indok arra, hogy neki egyedül kelljen üldögélni a kiságyban. 🙂 Szóval a pihenés – számomra – nem engedélyezett.

Amúgy a járás probléma tényleg megoldódott: most már többet megy mint amennyit négykézlábazik. Sőt tulajdonképpen a négykézlábazás már csak egyszer-egyszer jut eszébe. Persze, sokszor még elesik, és néha kis pingvinként imbolyog jobbra-balra. Ha viszont kinti, vastagabb cipő van rajta, akkor mindig kéri a kezemet, és csak úgy hajlandó járni. Párszor már elfelejtette, hogy téli cipőben nem biztonságos egyedül mászkálni, és nekiindult. Majd pár lépés után megállt, és megijedve saját bátorságától, nyújtotta a kezét, és kétségbeesetten nyekergett, hogy azonnal vegyem fel. Szóval a cipőt még szokni kell.

Sajnos a Mikulás-Zille találkozó elmaradt, mert a munkahelyi Mikulás rendezvényen volt egy kis program változás, és később érkezett a Mikulás, amit már nem tudtunk megvárni. Úgyhogy egy évvel elhalasztottuk ezt az eseményt. Most már a karácsonyra készülünk, a Középső lelkesen sütötte és díszítette velem a mézest. Igaz, ugyanilyen lelkesen eszi is, így lehet, hogy ebből még egy adaggal gyártanunk kell. Engem pedig most egyelőre egyetlen dolog foglalkoztat: hogyan állítsuk fel úgy a karácsonyfát, hogy Zille ne borítsa majd fel…