Babanapló – anyaanyaanyaaaa

 

Mióta utoljára írtam naplót (jó régen volt – nyár van, ugye), Zille rengeteget fejlődött – ami azért nem annyira meglepő. Leginkább a beszéde. Csacsog, karattyol, dalolászik megállás nélkül. A családtagok közül utoljára végre engem is nevemen szólít. Azóta, ha szeretne valamit, hallgathatom, hogy „anya”, „anyaanya”, „anyaanyaanya” vég nélkül, a reakcióidőmtől függően. Korábban sajnálkoztam, hogy engem nem szólít meg, de úgy érzem, mára ezt bőven bepótolta. Persze, az „anyán” kívül rengeteg szó bekerült még a repertoárba: a hattyútól kezdve az ebédig. Az elmúlt pár napban pedig már gyakorlatilag minden szót próbál ismételni. De érdekes módon idegenek előtt nem annyira csillogtatja a szókincsét, inkább nekünk tartogatja. Dalolgatni viszont mindig mindenhol szeret. Ugyan a szöveg sokszor még halandzsába hajlik, de mégis teljesen jól felismerhető a „süss fel nap”, a „csiga-biga”, vagy az „esik az eső”. Kimondta az első mondatát is: „alszik a baba”. Én meg csodálattal ámulom ezt a kis csicsergő nőszemélyt, ugyanis baba-beszédben nem volt még részem. A fiúk elég későn kezdtek beszélni, így ez nekem most újdonság (ja, és persze, ők nem is énekelgettek.) Újdonságból jutott még nekem más is. A fiúkkal már megszoktam, hogy a strandon első útjuk a vízhez vezetett, és onnan csak kékülő szájjal tudtam kibirkózni őket, már egészen kis korukban is. Ezzel szemben Zille első útja a homokozóhoz vezetett minden délelőtt, ahol akár egy órán keresztül elmolyolt, sokszor egyedül is. Nekem időnként vizet kellett hoznom, de ettől eltekintve arra eszméltem, hogy csak állok-állok a homokozó mellett. Így egy idő után odatettem egy széket, és megtörtént még az is, hogy háromnegyed órát ültem a homokozó mellett! Szóval ilyen hihetetlen élményekben is részem volt. Persze, a mérleg mindig kiegyenlítődik valahogy. Amíg a fiúk gond nélkül felvették a karúszót, Zillére semmilyen trükkel nem tudtuk ráimádkozni. Pedig próbálkoztunk sok mindennel: felvette a nagymama, a tesók, kölcsönadtuk más kisgyereknek, hátha elirigyli, de nem! Ahogy közelítetünk felé a karúszóval (később bármilyen egyéb vízi biztonsági eszközzel), hatalmas üvöltés vette kezdetét. Egy idő után feladtam, mert nem akartam, hogy esetleg emiatt megutálja a vizet. Szóval ez a projekt jövőre maradt. ÉS hogy mi változott még Zillével kapcsolatban? Összeszedni szinte lehetetlen. Zille most már tényleg kisgyerek lett, egyedül a még mindig pici babahaja az, amitől babás. (Azért már göndörödik, pöndörödik, de az sem segít, hogy teljesen fehér-szőke, emiatt még kevesebbnek látszik.) Egyre ügyesebben lépcsőzik, fut, szalad, próbálkozik az önállósodással is. Egyedül iszik pohárból – ugyan néha a maradékot nemes egyszerűséggel a földre önti. Ha van kedve, akkor egyedül eszik – bár az evéssel némileg hadilábon állunk. De ez már egy másik poszt lesz…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.