Archive | szeptember 2016

Babanapló – hurrá, végre itt…

..az iskola! Két és fél hónapja a mondat vége kicsit másként hangzott, na de hát közben itt volt ugye a nyári szünet. Igaz, hogy elég sokat jöttünk-mentünk, elég mozgalmas volt a nyár, de akadtak azért üresjárat napok itt-ott. Néha több is. Akkor pedig elszabadult itthon az őrület. Ennek kiváltója nálunk általában a Középső, életkorából adódóan (szerintem). A Középső előszeretettel piszkálja a többieket, elsődleges célpontja a Nagy, ha itthon van. Ilyenkor rámászik, ráül a Nagyra, csikizgeti, piszkálgatja, egészen addig, míg a kétajtós-szekrény méretű Nagy ezt megunja, és egy laza mozdulattal lenyekkenti magáról a cingár Középsőt. Ekkor jön a sírás-rívás, hatalmas krokodilkönnyekkel. Majd kb. 3 perc elteltével elkezd a könnyein keresztül röhögni, és indián üvöltéssel veti magát a Nagyra, és kezdődik az egész előröl. Ha a Nagy nincs otthon, Zillét is megtalálja. Különböző őrültségeket talál ki, amiket a lökött nőszemély nagy örömmel szokott fogadni. Ilyen például, amikor Zillét fejjel lefelé fordítja, és kicsit rázogatja. Annyit sikerült elérnem, hogy ezt a mutatványt a kanapé mellett csinálja. Újabban lefekteti Zillét a padlóra, megfogja a lábát, és körbe-körbe húzza a lakásban. Zille ezen nagyokat kacag, így csak annyit kértem, hogy arra figyeljen, hogy a konyhakövön ne koccanjon a húga feje. Szokott vele ringlispilezni is – Zille ezt hintázásnak hívja. A baj csak az, hogy Zille a nagy forgásban időként beüti a lábát a kanapéba, vagy a széklábába, vagy valami másba, és máris kezdődik a sírás. Miután Zille kisírta magát, megy a tesójához újabb ringliskörre. És így megy ez, egész nap. Szóval, augusztus végére kicsit vártam már a sulit. Bár belerázódni nekem is nehéz volt. Ugyan a matek és rajz dobozt még szépen összeraktuk a Középsővel, ő ügyesen bekötötte és feliratozta a füzeteit. 31-én még az ünneplő ruhát és cipőt is felpróbáltattam vele. Ezek után vállon is veregettem magam. Kicsit korai volt, mert másnap már a kocsiban jutott eszembe, hogy a bizonyítványt otthon hagytuk, a kéztörlővel, a pohárral és a tisztasági csomaggal egyetemben. A Naggyal ilyen előkészületi gondok nincsenek, ő vett magának egy halom füzetet, közölte, hogy a füzetkötés marhaság, és részéről lezárta a felkészülést a tanévre. Itt azért megjegyezném, hogy már az első napon kiakadtam, mikor megláttam az órarendjét. Tegye fel a kezét, aki szerint normális, hogy 16 éves gyerekek 7.30-tól 14.45-ig vannak iskolában, minden hosszabb szünet, ebédszünet, lukas óra nélkül! ÉS ez többször is. Ez gyakorlatilag majdnem egy 8 órás munkanap, ebédszünet nélkül. A felnőttek a munkahelyükön tarthatnak ebédszünetet, de a gyerekeknek ez nem jár. Visszatérve az iskolakezdésre: Zille igencsak csodálkozott, mikor szeptember elsején hirtelen eltűnt itthonról mindenki. Szokatlan lehetett neki a nagy csend. Egész délelőtt a családtagokat emlegette, én meg magyarázgattam, ki hol van. Merthogy a kisasszony meg rászokott, hogy időnként „kijelöl” valakit bizonyos feladatra. Például a Középső hintáztassa, legózzon vele. A Nagy menjen ki vele a kertbe, nézze vele a repülőket. De időnként az autósülésből is csak valamelyik tesója veheti ki, és néha berendeli őket pelenkázáshoz, fürdés utáni öltözéshez is. Zille örömére gyorsan jött az első hétvége, megint zengett a ház, de most már lassan tényleg bele kell rázódni a sulis mindennapokba, és kicsi lehet várni az őszi szünetet, nagyon várni meg a következő nyári szünetet.

Babanapló – enni vagy nem enni…?

Zille esetében a kérdésre a válasz- sajnos – egyértelműen nem. Tavasszal volt már egy jobb időszakunk, amikor egészen elfogadható mennyiséget evett, főleg ebédre. Jól fogadta a leveseket, krémleveseket, zöldséges-szószos tésztákat, rizst. Ahogy jött a nyár, az étvágya a „felnőtt kaját” illetően elment. Jelenleg a lányom táplálkozásában szerintem kb. 80% lehet az anyatej mennyisége. Van, hogy egész nap csak némi gyümölcsöt eszik – az anyatejen kívül. A gyümölcsöket szereti, bár elég kampány-jellegűen. 3 hétig csak eper, 3 hétig csak sárgabarack, 4 hétig csak őszibarack. Egyedül a paradicsommal tett kivételt, ami több mint két hónapig képezte a vacsoráját: minden este 2-3 paradicsomot tolt be. De már ennek is vége. Mindenestre, Zille lehetne az anyatej reklámarca: a sok nyúlás ellenére még mindig van rajta husi, egyértelmű, hogy még egy mand’ kétévesnek is elég tápláló az anyatej. Igazából NEKEM sok már ez a rengeteg szoptatás. Főleg, ha itthon vagyunk, és nincs olyan sok érdekesség, inger, akkor igen gyakran jön és mondja: „alszik. szopi”.  Ami azt jelenti, heveredjünk a kanapéra, hogy szopizhasson. Persze, az az igazság, hogy eddig a könnyebb ellenállás irányába mentem – részben azért is, mert elég sokat jöttünk-mentünk, és egy komolyabb „átálláshoz” szerintem jobb az állandóság. Szóval most ősszel erőt kellene vennem magamon, és keretek közé szorítani a szoptatást. Főleg az éjszakait – mert az is van még. Legelőször ezt szeretném kiiktatni.  Abszolút támogatom az igény szerinti szoptatást, de nekem most már igény szerinti alvásra lenne szükségem – egész éjszaka! Amúgy, ha Zille családi napköziben van, vagy valamelyik nagyszülőnél, akkor azért eszik. Nem túl sokat, de azért eszik. Határozottan jobb az étvágya, ha nem vagyok a közelben. J 3 gyerek után arra a következtésre jutottam, hogy a gyerekek határozott ízléssel és „evési hajlandósággal” születnek. Nyilván lehet, meg kell is (jó) mintát adni nekik evésből is, de nemcsak ettől függ, hogy aztán mit és mennyit fog enni. Az elsőm egy jól szopizó, majd nagyon rossz evő gyerek volt. Őt még kis falatokkal „kergettük” a lakásban (ma már ezt nem csinálnám). 7 éves korára hirtelen jó evő lett, ma is az, bár kicsit válogatós. Középsőm jól szopizó, majd jó evő és mindenevő lett. Ő volt az, aki nem olvasta a hozzátáplálási tanácsokat, mert egy kiskanál barack helyett egyből egy egész barackot evett meg öt és fél hónaposan. Jó étvágya ma is megvan. Ő a legkevésbé válogatós, még a menzán is képes repetázni. Mint kifejtette, a sütőtök és kelbimbó főzeléken kívül mindent megeszik. Ő inkább a húsos-sós ételeket részesítette előnyben, és kb. 3 éves koráig az édességek nem nagyon érdekelték. Sem süti, sem csoki…de aztán ovis lett… Zille viszont egyértelműen „édes ízléssel” született. Elég volt csak egyszer belekóstolni apa lekváros kenyerébe, azóta, ha lekváros üveget lát, máris rohan, le ne maradjon. De bármit megeszik, ami édes: legyen az kölesgolyó, kölesfelfújt, csoki, nápolyi, túró rudi. Nyilván, ha ezeket adnám neki, akkor ezeket szívesen enné, de nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy engedem neki, hogy csak édességet egyen minden nap.  A családtagokat pedig megkértem, hogy ha nassolni szeretnének, akkor azt lehetőleg Zille alvásidejében, vagy a spájzban tegyék. Hiába egy kistesót már nem lehet olyan burokban nevelni, mint esetleg egy elsőt, és becsúsznak olyan dolgok (legyen szó ételről, filmről, játékról), ami nem kifejezetten neki való. De cserébe rengeteget kap a nagytesóktól ez a pöttöm csajszi: hancúrozást, dögönyözést, ölelést, szeretgetést – meg persze némi kiképzést.

Babanapló – anyaanyaanyaaaa

 

Mióta utoljára írtam naplót (jó régen volt – nyár van, ugye), Zille rengeteget fejlődött – ami azért nem annyira meglepő. Leginkább a beszéde. Csacsog, karattyol, dalolászik megállás nélkül. A családtagok közül utoljára végre engem is nevemen szólít. Azóta, ha szeretne valamit, hallgathatom, hogy „anya”, „anyaanya”, „anyaanyaanya” vég nélkül, a reakcióidőmtől függően. Korábban sajnálkoztam, hogy engem nem szólít meg, de úgy érzem, mára ezt bőven bepótolta. Persze, az „anyán” kívül rengeteg szó bekerült még a repertoárba: a hattyútól kezdve az ebédig. Az elmúlt pár napban pedig már gyakorlatilag minden szót próbál ismételni. De érdekes módon idegenek előtt nem annyira csillogtatja a szókincsét, inkább nekünk tartogatja. Dalolgatni viszont mindig mindenhol szeret. Ugyan a szöveg sokszor még halandzsába hajlik, de mégis teljesen jól felismerhető a „süss fel nap”, a „csiga-biga”, vagy az „esik az eső”. Kimondta az első mondatát is: „alszik a baba”. Én meg csodálattal ámulom ezt a kis csicsergő nőszemélyt, ugyanis baba-beszédben nem volt még részem. A fiúk elég későn kezdtek beszélni, így ez nekem most újdonság (ja, és persze, ők nem is énekelgettek.) Újdonságból jutott még nekem más is. A fiúkkal már megszoktam, hogy a strandon első útjuk a vízhez vezetett, és onnan csak kékülő szájjal tudtam kibirkózni őket, már egészen kis korukban is. Ezzel szemben Zille első útja a homokozóhoz vezetett minden délelőtt, ahol akár egy órán keresztül elmolyolt, sokszor egyedül is. Nekem időnként vizet kellett hoznom, de ettől eltekintve arra eszméltem, hogy csak állok-állok a homokozó mellett. Így egy idő után odatettem egy széket, és megtörtént még az is, hogy háromnegyed órát ültem a homokozó mellett! Szóval ilyen hihetetlen élményekben is részem volt. Persze, a mérleg mindig kiegyenlítődik valahogy. Amíg a fiúk gond nélkül felvették a karúszót, Zillére semmilyen trükkel nem tudtuk ráimádkozni. Pedig próbálkoztunk sok mindennel: felvette a nagymama, a tesók, kölcsönadtuk más kisgyereknek, hátha elirigyli, de nem! Ahogy közelítetünk felé a karúszóval (később bármilyen egyéb vízi biztonsági eszközzel), hatalmas üvöltés vette kezdetét. Egy idő után feladtam, mert nem akartam, hogy esetleg emiatt megutálja a vizet. Szóval ez a projekt jövőre maradt. ÉS hogy mi változott még Zillével kapcsolatban? Összeszedni szinte lehetetlen. Zille most már tényleg kisgyerek lett, egyedül a még mindig pici babahaja az, amitől babás. (Azért már göndörödik, pöndörödik, de az sem segít, hogy teljesen fehér-szőke, emiatt még kevesebbnek látszik.) Egyre ügyesebben lépcsőzik, fut, szalad, próbálkozik az önállósodással is. Egyedül iszik pohárból – ugyan néha a maradékot nemes egyszerűséggel a földre önti. Ha van kedve, akkor egyedül eszik – bár az evéssel némileg hadilábon állunk. De ez már egy másik poszt lesz…