Archive | január 2016

Babanapló – Micsoda nő…!

Egyik este férjem azon röhögött, hogy amíg a fiúk kisautókkal/vonatokkal/repcsikkel a kezükben jártak-keltek a lakásban, addig Zille a neszeszeremmel rohangált. Vagy sminktáskával, esetleg hajkefékkel. Attól is nagyon boldog, ha sikerül valamelyik családtag sapkáját megszerezni. Persze, egyből megpróbálja felvenni, ami félig-meddig már sikerül is. Aztán megy valakihez segítségért. És ha teljesen jól áll a fején a sapka, elégedetten vigyorog. Ilyenkor küldjük, hogy mutassa meg magát a többi családtagnak, ő pedig örömmel vonul sapkával a fején, megmutatni, hogy milyen szép. Ugyan én nem akarom beleerőltetni őt a hagyományos női szerepekbe, de tény, hogy a konyha nagyon érdekli – egyelőre. Kedves édesapja abban reménykedik, hogy ez így marad, és majd rendszeresen süt neki palacsintát. 🙂 Szóval a konyha. Nemcsak otthon érdekli, de a CSANÁ-ban is, ahol mondták, hogy gyakorlatilag mással nem is foglalkozik, csak a babakonyhával. Na, majd meglátjuk, meddig marad ez így.

Az, hogy szeret öltözködni, nem új keletű. De most már kicsit továbbfejlesztette, és nekem is „segít” – micsoda szerencse! 🙂 Miközben én ráadom a második bakancsot, ő ügyesen leveti az elsőt. És fordítva. Ráadásul egyre izzasztóbb a kisasszonyt felöltöztetni, mert ha nem vagyok elég szemfüles, akkor félig felöltözve elrohan, és lehet hajkurászni. Ez akkor a legjobb, ha én már cipőben vagyok. Ha viszont rá adok cipőt először, akkor úgy érzi, hogy azonnal indulni kell, és már menne is ki az ajtón. Amit azért nyitok ki hogy ne melegedjen ránk a ruha. Mint a fentiekből kitűnik, énrám mindenképpen rám melegszik…  És ilyenkor mindig arra gondolok, hogy a kis korkülönbséges tesók anyukái milyen hősök…Mert ezt a logisztikát előadni kettő vagy több kicsivel… Mindenesetre én nagyon várom a tavaszt. Már csak azért is, mert elterveztem, hogy végre veszünk egy új gyerekülést a bringámra, és lehet végre tekerni. Remélem, Zille jól el fog nézelődni menet közben.

Mostanában sokszor rácsodálkozom az én kis “babámra”, hogy  milyen nagylány lett. Tavaly ilyenkor még egy magatehetetlen kis csomag volt. Most meg itt tesz-vesz, rámol, pakol tudományos ábrázattal, és rengeteget karattyol. És huncutkodik. Egyre többet. Tudja pontosan például, hogy hová kell menni pelenkázáshoz. El is megy egészen az ajtóig, ott megáll, gyorsan megfordul, és elszalad a másik irányba. Persze, várja, hogy szaladjak utána, és elkapjam. Aztán bújócskázik is – sokszor egy könyv mögé bújik, máskor a kanapé mögé, esetleg egy pelenkát tesz a fejére. Szóval egyre értelmesebb, okosabb és ügyesebb, pont, ahogyan kell.

És akkor az alvás. Igen régen írtam az alvásról, hát itt az idő. Sokszor és sokat változtak az alvási szokásai, voltak hullámvölgyek, meg persze jobb időszakok is. Manapság maga az alvás már egészen rendben van. Felébred még ugyan éjszaka egyszer-kétszer, de általában igen gyorsan vissza is alszik. De maga az elalvás! Az a procedúra. Ami az érdekes benne, hogy ugyanaz a folyamat, ami este kb. egy órát vesz igénybe, a déli altatáskor mindössze 10-15 percet. Tulajdonképpen annyi a „rítus”, hogy ő szopizik, és egyszercsak elalszik. Délben ez valami érdekes oknál fogva elég gyorsan megy, de arra az életben nem fogok rájönni (pedig marha kíváncsi lennék), hogy este miért nyúlik el úgy. Mikor már majdnem elalszik, hirtelen felpattan, feltérdel és elkezd danászni meg dumálni. Ezt párszor még elismétli, míg végre tényleg elalszik. Mindenesetre, ha valakinek van valami jó altatós ötlete megrögzött szopisok számára, szeretettel várom! 🙂

Babanapló – fél pár cipő-fél pár zokni

Mint a legtöbb nő, én is a hideg kezűek-lábúak táborát gyarapítom (igaz, az utóbbi években javult a helyzet), és megrögzött papucs-viselő vagyok. Ezzel a családban egyedül vagyok, egyik fiú sem hord papucsot, a férjem sem (semmilyen értelemben sem 🙂 ). A gyerekeket próbáltam rászoktatni a papucs hordásra – sikertelenül. Nekem néha még nézni is rossz, ahogy a hideg kövön mezítlábaznak. De már letettem arról, hogy megváltoztassam azt a szokásukat. Viszont úgy döntöttem, Zille „papucs-társam” lesz, és időben elkezdem ezirányú nevelését. Természetesen azzal kezdtem, hogy vettünk egy kis benti cipőt. Zille pár napig nézegette, ismerkedett vele, de ha próbáltam ráadni, tiltakozott. Aztán kis idő elteltével megbarátkozott vele, és engedte, hogy feladjuk rá. Hamar meg is szokta, és ha felébredt, vagy hazajöttünk valahonnan, azonnal hozta a kiscipőjét, hogy adjuk rá. Én meg nagyon boldog voltam, hogy ez milyen egyszerűen és nagyszerűen ment. A kiscsaj lelkesedése nem tartott túl sokáig, kb. egy hónap után úgy gondolta, hogy sokkal izgibb lenne, ha nem hordana mindig cipőt. Vagy legalábbis nem mind a két lábán. Továbbra is hozta a cipőket, de feladni már nem engedte mind a kettőt, csak az egyiket. A másik cipőt nem engedte el, inkább rágcsálta. Én meg ráhagytam, de azért a másik lábára adtam egy csúszásgátlós zoknit. Gondoltam, pár nap, és visszatérünk a két cipős megoldáshoz. De Zille máshogy gondolta, úgyhogy egy ideig egyik lábán cipő, a másikon meg zokni volt. Aztán kis idő után bekeményítettem, mert úgy gondoltam, nem egészséges a fél cipő-fél zokni megoldás, hiszen így egy kicsit bicegősen jár, és esetleg a csípőjének, gerincének nem tesz jót a „féloldalasság”. Szóval némi kiabálás és bőgicsélés árán, de ráadom mindkét cipőt. Vagy ha nincs erőm a küzdelemhez, akkor inkább csak dupla zoknit húzok rá.

Zille az elmúlt hetekben a bakancshoz, kiscsizmához is hozzászokott. Már nem óvatoskodik, bátran közlekedik egyedül az utcán is, nem igényli, hogy a kezét fogjam. (Anorákjában úgy néz ki, mint egy kis pingvinnel keresztezett manó 🙂 ) Mivel sokszor nagyon tempósan igyekszik, időnként hasal is egy nagyot. De hát ott van anya, aki gyorsan megvigasztalja. Egyre ügyesebben motorozik is, igaz a kormányzás még nem megy, de előre és hátra is nagyszerűen hajtja magát. Persze, a Középső nem hagyhatja, hogy a húga egyedül motorozzon, képes rákuporodni az egyik motorra, és őrült tempóban száguldani vele. Zille pedig lenyűgözve nézi a mutatványt, és nagyokat kacag. Amúgy is kezd „vicceskedni”. Időnként azzal szórakozik, hogy térdre veti magát, és saját magán vihog. Vagy odaáll a kanapé elé, és hátraveti magát, várva, hogy a tesója megpuszilja. Ezen is jókat kacag, igaz ebből néha sírás lesz, mert van, hogy közben elcsúszik, beüti magát. Nemcsak ilyenkor üti meg magát – sajnos a fejecskéje most éppen asztal magasságban van, azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam. Hogy ne unatkozzunk, Középsőnk teljes erőbedobással nyúzza Zillét, csikizi, húzza-vonja, szórakoztatja mindenféle hangeffektekkel. Ő pedig nagyon díjazza ezeket. Én kevésbé, főleg, amikor különböző sikongatással, ordítással, nyávogással és egyebekkel akarja megnevettetni a Húgát. És ha ilyenkor rászólok, akkor egyből megkapom, hogy „de hát anya, nézd milyen jól szórakozik (sajnos tényleg), miért akarod megakadályozni, hogy a kisfiad játsszon a testvérével? Inkább örülnöd kéne…” Persze, örülök, de jobban örülnék valami csendes tevékenységnek.

Zille amúgy kapható is a csendes tevékenységre: továbbra is nagy sláger a könyv nézegetés, főleg az állatos könyveket szereti. Ha olyan hangulata van, egész hosszasan nézegeti, közben halandzsázik – „mesél” magának. Ezt nagyon szeretem nézni-hallgati, és ilyenkor különösen figyelek rá, hogy nehogy megzavarjam. Ez a nagy könyvimádat egyébként új nekem. Persze, a fiúknak is meséltem sokat, de ilyen kicsi korban és főleg önmagukban a könyv nem érdekelte őket. Az a helyzet, hogy akárhány gyereke van is az embernek, mindig van egy csomó újdonság, rácsodálkozás és váratlan helyzet. És akkor a mai szösszenetet ezzel a hatalmas okossággal zárom! 🙂