Archive | november 2015

Babanapló – minden napra egy csoda

Zille az egyéves szülinapja óta ugrásszerűen fejlődik. Legnagyobb örömünkre elkezdett együttműködni az öltözködésnél. Ügyesen nyújtja a kezét, ha feladjuk rá a bodyt, pulcsit, vagy ha játék van a kezében, átteszi egyikből a másikba, hogy be tudja dugni a kis mancsát. Öltözködésügyileg nemhogy csak kooperál, de önállóan is próbálkozik: az előszobában megkaparintja a kinti nadrágját, kabátját, sapiját, és mindent próbál felvenni. Nagyon aranyos, főleg, hogy mindent a fejére próbál felhúzni. 🙂 Ilyenkor legszívesebben jól megpuszilgatnám, de annyira elmélyed a nagy munkában, hogy nem akarom megzavarni.

Sokat ügyesedett  keze is: klasszul tapsol, „csip-csip-csókázik”, és szétszedi az építőkockákat is. Néhány napos „tréning” után megtanulta azt is, hogy az ágyról popsival, tolatva kell lemászni. Még nem mindig csinálja önállóan, de elég csak annyit mondani, hogy „popsival mássz le”, máris irányba helyezkedik, és ügyesen lemászik.

Evés-ivás terén is sokat változott. Először is, elirigyelte tőlünk a poharat, és „kikövetelte”, hogy ő is pohárból ihasson. Pár nap alatt egészen jól belejött, most már nem kell olyan gyakran ruhát cserélni ivás után. Persze, még én itatom, nem önállóan fogja a poharat. Ami pedig az evést illeti: végre-végre rájött, hogy a darabos kaja is ehető. Egészen mikroszkopikus méretű kenyér falatkákkal kezdtük, a vaj nagyobb volt rajta, mint maga a kenyér. Azóta már eljutottunk oda, hogy hajlandó megenni a darabos bébiételt, vagy olyan ételt, amit mi is eszünk. Persze kölesgolyót is majszol már (nem is tudom, vajon van-e manapság olyan baba, aki kölesgolyó nélkül nő fel?? 🙂 )

Nemrég felfedeztük a játszóteret is. Nagy sláger lett, az egyetlen gond csak az, hogy egyik pontjáról a másikra akar „rohanni” kb. percenként. Ha egy játéknál letáborozunk 3 percre, akkor már örülhetek. És mivel egyedül még mindig nem jár, így kénytelen vagyok a játszótér különböző pontjai között hurcolászni. Persze, ha már játszótéren voltunk, belecsapott a lecsóba: a nagyobbaknak való csúszdán is le kellett csúsztatni, majd úgy döntött, hogy visszafelé fog felnégykézlábazni. Nagyon elszánt arcberendezéssel igyekezett (volna) felfelé, újra és újra. Játszótér látogatásaimat illetően  egyébként érdemes volna kiszámolni, hogy mennyi időt töltöttem életemben játszótereken (és még mennyit fogok) – azt hiszem, igen komoly szám jönne ki.

Van egy kevésbé kellemes mutatványa is kicsi lányomnak. Ez sajnos meglepően hasonlít egy hiszti jelenetre. Szerencsére elég ritkán kerül előadásra. Ha valamit nem tud megcsinálni, nem úgy történik, ahogy szeretné, akkor hasra fekszik a földön (eddig még csak otthoni mutatvány volt), lábával ütemesen rugdossa a padlót. Természetesen a jelenethez audió hatás is társul: lelkiállapotától függően a nyekergéstől a vörös fejjel üvöltésig terjed a skála. Ilyenkor szó szerint kiemelem a helyzetből, és ha magamhoz ölelem, meg elmegyünk a lakás egy másik részébe, és ott mutatok neki valami érdekeset, akkor azért gyorsan abba is hagyja. Remélem, a megnyugtatása később is ilyen egyszerű lesz.

Már csak egy dolgot várok nagyon – hogy Zille elinduljon. Persze, önző okokból, hiszen egyszerűbb lenne, ha nem kellene hurcolásznom. Más kérdés, hogy valószínűleg nem arra akar majd jönni, amerre én szeretnék/akarnék. A fiaim ilyen idősen már régen jártak, így nekem fura, hogy még nem indult el, bár tudom, hogy ez még teljesen normális. Ettől függetlenül úgy döntöttem, hogy várok  pár hetet, aztán konzultálok a Dévény terapeutával, hogy esetleg a kicsit lazább csípője okozhatja-e az indulás késlekedését – éppen úgy, ahogy a mászásnál is volt. De addig is élvezem, hogy szinte minden nap tartogat valami újdonságot.