Archive | június 2015

Babanapló – hogyan csináljunk végig egy esküvőt egy nyolc hónapossal?

Szerény véleményem szerint, ha nem muszáj, sehogy. Az esküvő nehéz műfaj: több helyszín, és hosszú. Egy még nem járó, de azért már pörgő-forgó babával igazi kihívás. (Amúgy annak vagyok híve, hogy a baba „kapcsolódjon be” a család életébe, és ennek szellemében megyünk is mindenhová, strandra, nyaralni, barátokhoz…) Nekünk most a „sehogy” nem volt opció, mivel nagyon közeli családtag esküvője volt. Szóval mentünk. Illetve majdnem nem mentünk, mert Középős búcsúajándékként még egy hányós vírust hazahozott az oviból, és az esküvő előtt 2 nappal végighányta az éjszakát. Szerencsére reggelre túl is volt rajta, viszont én egy napig fertőtlenítettem mindent – a csapteleptől a villanykapcsolókon át a kilincsekig. Már hiányzott valami izgalom, na! Meg nehogy unatkozzak.

Szerencsére Zille úgy „szervezte” a napját nagyon ügyesen, hogy pont az induláskor volt aktuális a második alvása. A másfél órás utat végigaludta, talán ennek köszönhető, hogy a polgári szertartást nyugiban végigcsináltuk, csak néhányszor kurjantott bele az anyakönyvvezető beszédébe. Aztán következett a templomi szertartás. A templomra, illetve annak kertjére nagy reményekkel készültem. Azt terveztem ugyanis, hogy itt a kisasszonyt le fogjuk tenni – ehhez vittem egy piknik pokrócot, és pár perc után a férjem kiment vele, és letette egy kicsit. Végül is a templomi szertartás alatt végig kint voltak, Zille tudott egy kicsit nyüzsögni, én meg kényelmesen tudtam pelenkázni. Már „csak” a vacsora volt hátra. Tudtuk, hogy nekünk egy kicsit „melós” lesz ez a rész. Egy ideig jól elvolt a kocsiban, illetve a kezünkben, kicsit táncikáltunk is vele. De aztán eljött az idő, amikor már egyértelműen jelezte, hogy aludni szeretne. A férjem így elvitte kocsikázni. A leves után cseréltünk. Be kell valljam, hogy nem voltunk túl környezetbarátok – sőt. De talán egyszer egy évben belefér. Szóval autóztattuk egy darabig a kisasszonyt, hogy aludjon, közben váltásban vacsoráztunk. Szerencsére a fiúk már nem igénylik a folyamatos szülői jelenlétet, meg hát volt ott elég rokon, nagyszülő is. Egyébként egy zárt játszótér volt a lagzi helyszíne mellett (így kell jól lagzi helyszínt választani 🙂 ), így rövid idő után minden járni képes gyerek ott rohangált, játszott, focizott. Az alvás után még egy jó másfél órát tudtunk maradni – persze nagyrészt kézben volt, általában az enyémben. Nem állítom, hogy könnyű volt, de legalább nem ért váratlanul, kb. erre számítottam. Hozzá kell tennem azt is, hogy egy négy évessel már igen jól lehet bulizni.

Zillével egyébként éppen most voltunk orvosnál, “bemutatkozni”. Úgy tűnik, hogy a súlygyarapodása kicsit lelassult – ideje is volt, hiszen már így is 10.2 kg.  Szóval továbbra is egy kis tömör angyalka. A lassuló gyarapodás nyilván annak köszönhető, hogy egyfolytában forog, és közlekedik. Az elmúlt napokban már négykézlábra állt, de az indulás nem egyszerű. A lábai általában kicsúsznak alóla, ezzel kicsit hátrafelé halad. De nem adja fel, újra próbálkozik. Így aztán rendszeresen hátrafelé halad, ami elég bosszantó lehet, főleg ha az áhított játékhoz meg előre kellene haladni. A nappali részt így vagy úgy, de már “bejárja”, hol a radiátor alól, hol meg a könyvespolc alól kell kihalászni a kisasszonyt. Jól haladunk az evéssel is, leszámítva azt, hogy eleinte mindentől fájt a pocakja. Mostanra nagyjából megszokta, hogy már mást is eszik, igaz még mindig csak napi egyszer. Eddig leginkább üveges kajákat kapott, mert primőröket nyilván nem akartam neki adni. Most azonban már lassan átállunk a friss dolgokra. És ha már üveges kaja: én most a DM-ben találtam nagyon jó (sajátmárkás) sütőtök, répa és alma pépeket, amiben TÉNYLEG semmi nincs az adott zöldségen/gyümölcsön kívül. Mert sajnos sok üveges ételben érdekes dolgokat lehet találni, pl. tejpor, rizskeményítő… Szóval, olvasgassátok figyelmesen az összetevők apró betűs részeit is!

Babanapló – törés, műtét és egyéb finomságok

Az úgy volt, hogy május utolsó szombatján megvolt a Középső ovis ballagása. Jöttek a nagyszülők, olyan kellemes, szép és viszonylag nyugis hétvégé volt. El is ábrándoztam, hogy milyen jó, jön a nyár. Szépen lassan elfogynak a „hurcolós” programok, nincs már előkészítő foglalkozás, lassan vége a focinak, aztán az úszásnak is. Ráérősebbek lesznek a napok, nem kell mindenhová rohanni. Mivel én a Balcsi mellől származom (igen, igen, tudom, szerencsés vagyok!), gyakran leszünk majd ott is. Jajdejóislesz!

Aztán rögtön hétfőn beütött a ménkű! Vagyis már a pünkösdi hétvégén beütött, csak akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz. Szóval pünkösd vasárnap a nagyszülőknél, a Balcsin a Nagy kezét olyan szerencsétlenül és nagy erővel találta el a labda, hogy nagyon bedagadt. Persze fájt is. Irány a helyi kórház sürgősségi osztálya. Nem voltam nagyon kétségbe esve, mert a fiúkkal visszatérő vendégek vagyunk a pesti és a helyi kórházban is. Hol az egyik, hol a másik, elesik, leesik, nekimegy, belerúg stb, stb.. És voltak ennél már durvább eseteink is. A kórházban röntgen, „csak zúzódás, rándulás, kap egy sínt”. Egy héttel később, hétfőn az előírtak szerint, már Pesten irány a gyereksebészet, hogy levegyék a gipszet. Az éppen rendelő doktornőnek nem nagyon tetszik, amit lát, tapogat, kérdez, nézeget. Majd csináltat egy röntgen. ÉS a diagnózis: letörött egy darab a kézközépcsontból. Itt elkezdett bennem felkúszni az ideg. Még aznap el kellett menni a Heim Pálba, de most már a biztonság kedvéért, ismeretség révén egy másik gyerekkórházban is megnézettük. (Egy nap alatt így három helyen négy orvos látta.) A Heim Pálban másnapra egy kézspecialistához irányítottak, mert senki nem tudta eldönteni, hogy kell-e műteni. Hát, nekem volt egy megérzésem, és a kézspecialista számára sem az volt a kérdés, hogy műtse-e, hanem az, hogy mikor van szabad időpont. Végül lett időpont másnapra, így még azon a napon, vagyis kedden el kellett menni a kórházba, vérvételre, altatásos kérdőív kitöltésre. Ezen a ponton természetesen már mozgósítanom kellett a nagyszülőket is, mert ugye Középsőt az oviból kellett elhozni, és Zillével is kellett valakinek lennie… Szerdán reggel irány a kórház, ezúttal a Madarász utcai, csakhogy az összes pesti gyerekkórházat végigjárhassuk. A műtét jól sikerült, a legegyszerűbb módszerrel meg tudta tűzni a csontot az orvos, és a Nagy az altatás után jól ébredt. Szerencsére csütörtökön reggel haza is jöhetett, aztán még péntek reggel kellett egy kontrollra vinni. (A Madarász utcai kórházat, illetve az ott dolgozókat csak dicsérni tudom, legalábbis nekünk most ezek voltak a tapasztalataink.) Persze, a Nagy keze most gipszben egészen június végéig, és akkor kiveszik a drótokat és lekerül a gipsz is. Ő nagyon jól tűrte a tortúrát – valamint megúszott egy matek és egy töri záróvizsgát -, és Zille is hősies volt, hiszen őt kénytelen voltam végig magammal cipelni, volt, hogy jött velünk nagymama is, aki többnyire babakocsiztatta a kisasszonyt. Én rettentően elfáradtam ettől a héttől, és nagyon-nagyon szeretnék kicsit most már unatkozni. (ja, persze csak szeretnék, de annyi elmaradásom van az intéznivalókkal, hogy ez a hét sem a láblógatásról fog szólni…)

Kicsit előretekintve abban reménykedem, hogy egyszem lányommal nem leszünk a sebészetek látogatói. Erre amúgy jó esélyem van, mert ahogy elnézegettem már többször a sürgősségi/sebészeti osztályok pácienseit, hát bizony jócskán többségben vannak a fiúk.