Archive | március 2015

Babanapló – Zille mérges… és néha randalírozik is

Meg is van az oka a mérgeskedésre: unja már, hogy mint egy kis (nagy) tengeri uborka hömpölyög a játszószőnyegén, ráadásul mindenki föléje tornyosul. Ez rettentően bosszantó, lássuk be! Felháborodásának hangot is szokott adni, nem is akármilyet! Persze, ha valaki felveszi, egyből világbéke van. Nem beszélve arról, hogyha tesó veszi fel, akkor be lehet jutni egy tesó-szobába, és az ám a csoda. Szóval mostanság többször előfordul, hogy viszonylag hamar nyekeregni kezd, ha vízszintesben van. Bezzeg a babahinta jobban tetszik – ugyan nem magas, de kilátás szempontjából megfelelő. Csakhogy én azt nem tartom túl megfelelőnek. Ugyanis a sok jövés-menés miatt Zille elég sokat van hordozóban (igaz, többnyire akkor alszik), és mind a két alkalmatosságban passzivitásra van ítélve. Zillét viszont egyáltalán nem érdeklik ilyen irányú aggodalmaim. Én magamtól csak akkor ültetem a hintába, ha a fiúkkal kimennénk a kertbe, és Zille ébren van. Ilyenkor a hintában ülve figyeli egy kis ideig, amíg tollasozunk vagy gombfocizunk (fiús anyukák figyelem: gombfoci remek ajándék kb. 6 éves kortól). Még egy módon próbál szabadulni a vízszintes helyzetből: emelgeti a fejét/vállát, kb. úgy, mint aki fel akar ülni (vagy mint aki éppen hasizom gyakorlatot végez). Megcsinál néhány ilyet, de hát nyilván nem jár sikerrel szegény, és ez szintén nagyon dühíti, a vége ennek is nyekergés. Meg szoktam könyörülni rajta, és felveszem ilyenkor, teszünk néhány kört a lakásban, jól körülnézünk. Ha nyűgös valamiért, akkor persze több kört is meg kell vele tenni. Csak sajnos nagyon nehéz, mind a 8 kilójával. A rugalmas kendőt már kinőtte, illetve nem is igazán szerette, így aztán kézben hurcolom. Most kaptam kölcsön egy Mei Tai-t, remélem azt jobban fogja szeretni, mert a hurcolás rettentően leszívja az erőmet. Estére úgy elfáradok, mint az első egy-két hónapban, csak akkor a szoptatás miatt, most meg a súlyos egyéniség cipelése miatt.

Régen írtam már az alvásról. Úgy tűnik most, hogy látszik némi fény az alagút végén! Először is, már ki tudok jönni az esti altatás után a szobából, és egyre hosszabb idő telik el anélkül, hogy „visszasírna”. Többször sikerült már kint tartózkodnom egy-másfél órát is – ez hatalmas haladás!  És ami szintén pozitív változás, hogy most már napközben is el tud aludni ágyban (mármint a miénkben, és természetesen szopizás közben, de elég gyorsan), és ha otthagyom, akkor is alszik még fél-egy órát. Így most már nem kell feltétlenül babakocsiztatni vagy autózni ahhoz, hogy napközben aludjon. Nyilván nem csupán napfény és ragyogás az élet, van azért némi negatívum is. Ez pedig az, hogy most már, ha megáll az autó vagy a babakocsi, sokkal hamarabb ébred fel. Nagyon sokáig egy-egy 20-30 perces autózás/babakocsizás után akár még két-két és fél órát aludt. Na, ennek nagyjából vége, már annak is örülünk, ha még egy órát alszik. A két óra pedig igazi ritkaság. Ez kicsit megnehezíti a mindennapi otthoni teendőim elvégzését. Egy jó hosszú alvás alatt a lakás nagyját sikerült kitakarítani, most ez elég sok részletben szokott sikerülni. És mire elérek a végére, kezdhetem előröl. Az alvási szokások alakulásához tartozik, hogy a leányzó időként – apja szavával élve – randalírozik. Random módon felébred éjjel (szerencsére csak heti egy-két alkalomról van szó), és teljesen felélénkül. Először csak halkan gagyarászik, majd elkezd sikongatni, kurjongatni, én meg próbálom csitítani. Kevés sikerrel. Ezt csinálja úgy fél-háromnegyed órán keresztül, majd egyszer csak hirtelen odafordul hozzám, elkezd szopizni, és perceken belül úgy alszik, mintha semmi nem történt volna. Kivéve, ha a randalírozás hajnal 6 körül indul, mert akkor már nem alszik vissza, ellenben az egész családot felkukorékolja. Összességében azért biztatóak a történések, és megint meg kell tapasztalnom, hogy türelem, türelem, türelem… 🙂

Babanapló – Kellene még egy baba, nem?

Igen, a kérdés valóban elhangzott nálunk egy-két hónapja. Ja, és a férjem tette fel nekem 🙂 . Barátok voltak nálunk egy másfél évessel. Aki egyébként tényleg szinte csak most született. Férjem kijelentette, hogy egy másfél éves már nem baba, hanem kisgyerek (ez mondjuk igaz), és Zille is mindjárt megnő, kellene majd egy újabb baba. Jót röhögtem, mert Zille akkor kb. 3 hónapos volt. 🙂

Aztán azt a kérdést tette fel a napokban, hogy nem kellene-e Zillének egy kistesó? Azt hiszem, elég határozottan vágtam rá, hogy nem. Mármint nyilván jó lenne a kiscsajnak, ha lenne egy kistesója, de nem biztos, hogy nekem is jó lenne. Azt hiszem, én maximum három gyerekre vagyok kalibrálva, nagyobb korkülönbséggel – idegrendszerileg meg mindenhogyan. A sors ezt szépen megoldotta, mert úgy nagyjából 7 évente születtek a gyerekeim, szóval szép nagy a korkülönbség – és még így sem egyszerűek a mindennapok. Főleg, hogy nincs közelben lakó nagyszülő, és a férjem is többnyire sokáig dolgozik. Azt szoktam mondani, hogy hétközben majdnem egyedülálló szülőként funkcionálok (na, jó, a reggeleket tényleg „elviszi” a férjem, de utána….).

Szóval lényeg a lényeg, mondtam, hogy én már többre nem vállalkoznék. Mai csirke sem vagyok, Zille is már nagyon az utolsó pillanatban született, és úgy érzem, a testem sem viselte jól az utolsó várandósságot. Volt ugye némi vércukor probléma, a végén pedig elkezdett felmenni a vérnyomásom (ami egyébként azóta sem tért vissza, szóval még most is valamelyest magasabb a kelleténél). Így aztán marad Zille a legkisebbünk (nagyon remélem). Aki egyébként ma fürdött először együtt a Középsővel. Középsőnk már Zille születése előtt azt tervezte, hogy majd együtt fognak fürdeni – úgy ahogy ő fürdött a bátyjával, csak akkor ő volt a kicsi. A leányzó most 5 hónapos, már nem egy törékeny kis újszülött, megszokta a folyamatos nyúzást is, így elérkezettnek láttam az időt, hogy tegyünk egy próbát. Volt is nagy vidámság, Zille hangosan kacagott szinte végig, annyira élvezte a dolgot. (Zabálnivaló amúgy egy ilyen baba, amikor kacag.)

Mostanában egyébként az nála a menő, hogy mindent megragad (főleg a mi kezünket), és megpróbálja begyömöszölni a szájába. Nyálban úsznak a játékai is, amiket most már nagy pontossággal és ügyesen kézbe vesz (aztán meg szájba). Időnként még most is ámulva figyeli a saját kezét, és elbeszélget vele. Imádja a tükröt is, nagyokat vigyorog a babára, akit ott lát. Amúgy is szereti a gyerekeket: nagy érdeklődéssel figyeli a többieket jógán, vagy az oviban vagy akár usziban. Szóval úgy tűnik egyelőre, hogy könnyen barátkozós kiscsaj a leányzónk – én örülnék, ha így maradna, depersze ezek a dolgok nem a kívánságműsor kategóriába tartoznak….

 

Babanapló: kis megfázás Zillének, kis kézműtét nekem

Felavattuk az orrszívót. Nem mintha ez valami örömteli pillanat lenne, de előbb-utóbb túl kell esni ezen is. Zille megfázott. Szerencsére nem nagyon, éppen csak annyira, hogy egy-két napig taknyos volt (az orrszívást követő nap oltásra voltunk hivatalosak, alaposan megvizsgálta a dokinénink). Ebben a változékony időben ez nem nehéz – 2-3óra alatt több fokot melegszik az idő, napon meleg van, árnyékban hideg, esetleg fúj a szél. Néha elég tanácstalan is vagyok, hogy milyen és mennyi ruhát adjak a kisasszonyra – úgy látszik nem mindig sikerül(t) jól belőni. Mindenestre egyik este hallottam, hogy nagyon szuszogva, nehezen veszi a levegőt, szopizni is elég nehezen tudott. Először azt hittem, hogy megint egy kis tej szörcsög az orrában, de aztán némi hallgatózás után rájöttem, hogy itt nem a tej a ludas. Így végül bevonszoltam a porszívót, előkaptam az orrszívót, és megkértem a férjemet, hogy világítson a mobillal, hogy ne kelljen felkapcsolni a villanyt az amúgy már alvó gyerekre. Na, sikerült is neki egyből a gyerek szemébe világítani, aki már ezt is sérelmezte, nem beszélve az ezt követő atrocitásról. Szóval volt némi üvöltés. De legalább utána már rendesen kapott levegőt. Szerencsére elég volt pár orrszívás, és elmúlt. Bízom benne, hogy kihúzzuk nyárig komolyabb betegség nélkül, ennyi „bemelegítésnek” elég is volt.

Ami engem illet, én növesztettem egy kis kinövést az egyik ujjamon. Valószínűleg, valami kevéssé sikeres manikűrözési művelet következményeként, és már kb. egy éve. Persze, voltam vele sebészeten tavaly nyár elején, de elküldtek, hogy nyáron ilyet nem csinálnak, mert a sebet majd nem érheti víz, meg különben is, por, izzadság stb. Menjek vissza ősszel. Nem mentem, mert már a 8-9. hónapban nem kívántam egy ilyen beavatkozást (és hogy ez milyen jó megérzés volt!).  Karácsony előtt visszamentem, és akkor kaptam egy márciusi időpontot. Meg kell mondjam, rosszul vagyok már a gondolattól, hogy engem megszúrnak, pláne vagdosnak. Én már egy vérvételre is pszichésen felkészülök, illetve az ájulást légzéssel szoktam kivédeni, többnyire sikeresen. Most is inkább a fekvést választottam az ülés helyett. Az érzéstelenítést nem részletezném, de a varrás végén megkérdezte az asszisztens (egyébként aranyos volt), hogy szeretném-e megnézni a sebet. Oh, mondtam, köszönöm, de ha már eddig megúsztuk ájulás nélkül, akkor nem pont most szeretnék… (magamban mindez kicsit más szavakkal futott végig az agyamon). Az egész egyébként kb. 10 perc volt. De ami utána következett, azzal valahogy nem kalkuláltam. Mégpedig, hogy rettentően fájt: lüktetett, húzódott, szúrt, égetett – mindent csinált az a pici seb. Sajnos kénytelen voltam bevenni néhány szem fájdalomcsillapítót az első napokban. Már ettől sem voltam boldog, a szoptatás miatt. Aztán a második kontrollon kiderült, hogy valahogy víz érhette a kötést, hiába vigyáztam, begyulladt a seb. Az ítélet: antibiotikum fog kölleni, de iziben… Nem részletezem a rohangálást a patikába, meg a telefonokat, hogy szoptatás mellett mit lehet, de a végeredményt azért megosztom, hátha másnak is szüksége lesz rá: tehát szoptatás mellett Augmentint LEHET szedni, ha nagyon muszáj.

És hogy a főszereplő fejlődéséről is essen pár szó: továbbra is rohamosan nő. Annyira, hogy a védőnő kétszer is megmérte az utolsó alkalommal, mert nem hitte el, hogy 4 cm-t nőtt egy hónap alatt! 🙂 Súlya pedig lassan megközelíti a tekintélyes 8 kg-t! Nem csoda, hogy fénysebességgel kell szelektálnom és elpakolnom a kinőtt ruhákat. Tényleg van, amit csak párszor tudtam ráadni, és már el is tehettem.  Mivel mindjárt öt hónapos lesz a kisasszony, lassan megkezdjük a hozzátáplálást. Talán némi bizakodásra ad okot, hogy Zille nagy érdeklődéssel figyeli, ha eszünk, azon meg különösen ámul, ha iszunk, és a pohárban/üvegben „hullámzik” a víz. Szokták mondani, hogy akkor érik meg a baba a hozzátáplálásra, ha érdeklődést mutat az anya/családja evése iránt. Hamarosan kiderül, hogy ez nálunk beigazolódik-e.

Babanapló: “Nem unatkozol otthon?”

Ezt a kérdést én már sokszor megkaptam. Természetesen eleinte eléggé felugrott a szemöldököm, mikor meghallottam. Aztán már csak jókat mosolyogtam. A kérdés persze férfi és (még) gyermektelen nőismerősöktől, barátoktól érkezett. Mondjuk, én már egy gyerekkel sem nagyon tudtam unatkozni, de ahogy többen lettek egyre kevesebb esélyem volt erre. Nézzünk hát egy  jó kis zsúfolt hétköznapot:

Miután a család férfitagjai elvonultak, reggeli romeltakarítással nyitok. Gyorsan főzök egy levest, vagy köretet, de az alap ezeken a napokon az előző napi maradék, főzni ekkor nincs sok időm (amúgy minden nap főzök, legnagyobb otthon eszik). Aztán irány a jógastúdió, Zillével babás jógát tartunk. Utána irány haza, ebéd nekem és ő is megtömi a bendőt. Nem sok időnk marad, indulunk az oviba, ebéd után elhozzuk a Középsőt, mert így suli előtt egy fejlesztő-előkészítő foglalkozásra járunk. Kocsikázás a belvárosba, addig is alszanak. A foglalkozás után vagy úszni, vagy focizni viszem a Középsőt (mostanában gond volt a fülével, így a foci volt aktuális). Délután még előkészítek valami vacsorának valót, illetve Zille fürdetős-alvós cuccait is, mivel ezeken a napokon a férjem fürdet. Én ugyanis este még tartok egy jógaórát. Mire hazaérek, egy frissen fürdetett kisasszonyt kapok, gyors átöltözés és kézmosás után altatok. Igyekszem nem elaludni, hogy még ki tudja támolyogni zuhanyozni. Aztán másnap igyekszem kipihenni ezt a napot. Persze, ez nem könnyű, mert minden napra jut legalább egy, de inkább két „menetünk”. Szóval, én így „unatkozom” itthon.

Régen írtam már az alvásról. Némi javulás mutatkozik ezen a téren. A kisasszony kb. este 10 és hajnal 4 között már olyan mélyen alszik, hogy egészen sokszor szabadon választott testhelyzetben alhatok :-). Később már éberebb, és jobban figyel, nehogy túlságosan távol kerüljünk egymástól, hátat meg aztán pláne ne fordítsak neki. Ennek megoldására egyetlen tuti biztos módszert alkalmaz, a folyamatos szopit. Ember legyen a talpán, aki így túl messzire tud kerülni. A leírtakból azt hiszem egyértelműen kiderül, hogy még mindig egymás mellett alszunk. Nekem már az is nagy eredmény, hogy este azért többnyire sikerül kiszöknöm egy-egy fél órára, odáig még gondolatban sem merészkedtem, hogy a saját kiságy mint reális opció felmerüljön.

Nagy újdonságokat nem produkál mostanában a kis hölgy, viszont rengeteg apróság van, amiből látszik, hogy fejlődik. Nagyon szépen nyúl már a tárgyak után, néhány dolgot már meg is tud fogni, próbál mindent a szájába gyömöszölni, hátról oldalra szépen „görög”, és persze a saját tengelye körül is elforog. Pár hete még a berregés volt a sláger, mostanra rájött, hogy sikongatni is tud, és alkalomszerűen gyakorolja, majd nagyokat vigyorog, hogy megint sikerült… Az anorák, amiben a kórházból hazahoztuk, és akkor elveszett benne, mára éppen hogy csak jó rá. Már két nagy zacskónyi ruhát kellett eltennem, ebből érzékelem, hogy milyen tempóban nő. Na jó, abból is, hogy egyre hamarabb elzsibbad a karom, ha kézbe veszem, hordozóval együtt emelgetni pedig kész súlyemelő mutatvány. Emiatt várom, hogy már járjon (ami persze még jócskán odébb van). És ha már járni fog, nyilván vissza fogom sírni, amikor még nem kellett egész nap a nyomában rohangálni, hanem szépen elüldögélt a hordozóban… 🙂