Archive | február 2015

“Átfordultam”….

…. mondaná Zille, ha beszélni tudna. Illetve tud, ékes babanyelven. Hosszú előadásokat, monológokat tart (végül is nőből van  🙂 ). Újabb és újabb hangokat produkál, a legújabb a bugyborékolás és a berregés, amikor is a hozzá fél méteres körön belül állókat jókora adag nyállal teríti be. A legédesebb, mikor a kis őrült nőszemély a hajnali-kora reggeli órákban kicsit jobban felébred, körülnéz és elgagyarászik félórát, majd egyszercsak hirtelen odafordul hozzám, gyorsan szopizik és visszaalszik. De visszatérve az átfordulásra: hasra tettem a játszószőnyegén, jöttem-mentem egy kört a lakásban, és mire legközelebb odanéztem, a kisasszony már ismét hanyattfekvésben csapkodta a fölötte lógó játékokat. Nagyfiamnak alibije volt – a szobájában olvasott, más meg nem volt a lakásban, így csakis a Zille követhette el a nagy tettet. A hírre a bátyja is kijött, és megpróbáltuk a leányzóval rekonstruáltatni a mutatványt, de persze nem sikerült. Amint megint hasra tettük felháborodottan nyöszörgött, hogy hogyan képzeljük mi, amikor végre át tudta magát küzdeni hasról hátra, már megint a hasára fektetjük. Így aztán nem zaklattuk tovább, ha egyszer megcsinálta, nemsokára nyilván megismétli majd.

Ami engem illet, beléptem a súlyemelő anyukák közé. Zille étvágya továbbra is hatalmas, és ez tükröződik a súlyán is. Február elején már 6.6 kg volt, most nagyjából 7 kg körül lehet. Ehhez hozzá lehet adni a babahordozó néhány kilóját. Ezt a súlyt napjában többször emelem/cipelem. Nemcsak az autóba be/ki, átlagosan napi hatszor, de sokszor így megyek be boltokba (ahol egyszerűbbnek tűnik lépcső vagy szűkebb ajtó miatt), vagy az oviba. Persze, nemcsak széltében, de hosszában is nő a kisasszony. Az anorák, amiben hazahoztuk október végén, olyan nagy volt rá, hogy úgy keresgéltük benne a gyereket. Most még éppen jó, és csak remélem, hogy kihúzzuk benne az elkövetkező egy-másfél hónapot (aztán reményeim szerint már könnyebb ruházatra válthatunk).

Az elmúlt hetekben kissé összecsaptak a fejem fölött a hullámok: egy gyorsan összehozott kettős keresztelőnek és az ovi-suli programoknak köszönhetően. A középsőt amúgy is sok helyre hordom délutánonként, de most, februárban elindultak az iskola előkészítő foglalkozások a sulikban. Nemcsak egy helyre járunk, mert ha esetleg a kinézett iskolába nem veszik fel…. Ezeken a foglalkozásokon lehetőség van arra, hogy megismerkedjenek a gyerekek (meg valamelyest a szülők is) a tanító nénikkel. Hiszen nagyon nem mindegy, milyen suliban kezd a gyerek tanulni. Úgy gondolom, hogy az első pár iskolás év meghatározza a gyerek iskolához-, tanuláshoz való viszonyát. Tehát egy dolog, hogy maga az iskola milyen, mennyire jó a híre, milyen „extrákat” kínál, ennél fontosabb a tanító néni személye-személyisége. Nagyobbik fiamnál anno nagyon jól sikerült „eltalálni” az alsós tanítónénit. Negyedik után nyolcosztályos gimnáziumba ment tovább, szerencsénkre nagyon klassz tanárokat kapott, és ráadásul még az osztály közösség is igen jó. Szokták mondani, hogy a magyar iskolarendszer nagyon hamar megutáltatja a gyerekekkel a sulit, és a tudásszomjat is kiölik belőlük. A nagyfiam még mindig szeret iskolába járni, és még mindig érdekeli a világ (persze, neki is vannak „nem-szeretem” tárgyai), szóval vele sikerült jó döntéseket hozni, és remélem, hogy másodjára is szerencsénk lesz. Így aztán most teszteljük a sulikat, de hamarosan vége ezeknek az extra programoknak, és végül kiderül, hová kerül majd a középső gyerkőc. Addig meg kicsit izgulunk.

Babanapló – kommunikációs zavarok és egy feledékeny apa

Gyorsan szeretném leszögezni, hogy a kommunikációs zavar nem a feledékeny apa (vagyis férjem) és köztem, hanem egyszem leányzóm és köztem volt. Igazából én nem fogtam az adást. Pedig már majdnem vállon veregettem magamat, hogy mennyire klasszul vágom, hogy mikor mit szeretne, vagy éppen nem szeretne a kisasszony.  Mert azért nem mindig annyira egyértelmű – legalábbis szerintem – hogy mikor mit jelez egy baba. Elvileg ugye lehet éhes, álmos, fájhat a hasa (később a foga), lehet teli a pelusa, illetve lehet valami miatt diszkomfort érzete (na, ugye, mi lehet az a valami – ezt kell néha kideríteni 🙂 ) Zille alapvetően akkor szokott sírni, ha éhes vagy aludni akar (nála ez a kettő összefügg, evés után az alvás jön), esetleg tele a pelus, de az elmúlt hetekben néhány este furcsa előadást produkált. Miután megvoltak az esti rituálék, majd nekikezdtünk a maratoni altatós szopinak, pár korty után hátravágta a fejét és üvöltött párat. Majd megint kortyolt párat, aztán fej hátravág, üvölt, és így tovább. Nem értettem, hogy mi ez a műsor. Éreztem, hogy tej az volt, illetve hallottam is, ahogyan nagyokat kortyolt. De erről azért meg is győződtem, ez nem lehetett gond. Férjem véleménye az volt, hogy a gyerek nem álmos. Nem értettem vele egyet, mert estére mindig elfárad, de mivel jobb ötletem nem volt, felvettem, és kicsit korzóztam vele a lakásban. Aztán megpróbáltuk újra a szoptatást, elalvást. Volt, hogy másodjára már egyből sikerült, de volt, hogy még előadott néhány ilyen fejhátravágós-üvöltős kört. Volt néhány ilyen alkalom, mire rájöttem, hogy pont arról van szó, hogy már annyira fáradt, hogy enni sem nagyon tud, szóval a fejhátravágós üvöltés lényege: „segíts elaludni, nagyon fáradt vagyok”.  Mikor rájöttem erre, akkor már könnyebb volt megoldást találni: egyik karommal átölteltem, kicsit rázogattam-himbáltam, közben monoton hangon mondogattam, hogy „cssssssssssssss”. Ez bejött, ilyenkor gyorsan kortyol még párat, majd bealszik. Ilyen estéken egészen hamar ki tudok mellőle menni, persze, a maximum ilyenkor is 30 perc, akkor felébred, és jó nagy üvöltéssel jelzi felháborodását, amiért alattomosan kiosontam mellőle.

És akkor térjünk rá a feledékeny apára, vagyis drága férjemre.  Már Zille születése után kiderült, hogy férjem teljesen elfelejtette (vagy az agya leghátsó zugába száműzte), milyen is egy baba, és sokszor úgy viselkedik, mintha ő lenne az első gyereke :-). Zille az első hetekben csakis evett és aludt – még azon is megsértődött, ha szopi után meg akartam büfiztetni, mert miért zaklatom én őt alváson és evésen kívül bármi mással. Férjem viszont elkezdett aggódni, hogy normális-e, ha ilyen sokat alszik. Hiába mondtam neki, hogy egy újszülöttnél ez teljesen normális, nemigen hitt nekem. Egyfolytában azzal nyaggatott, hogy kérdezzem meg a gyerekorvost. Nem akartam beégetni magam ilyen hülye kérdéssel így a harmadik gyereknél, így aztán mikor másodszor kijött hozzánk a gyerekorvos, és kérdezte, hogy vagyunk, mondtam, hogy minden OK, csak a férjem aggódik, hogy egyfolytában alszik a bébi. Erre mosolygott, és mondta, hogy ez az újszülött dolga, illetve addig örüljünk, amíg alszik :-).Tolmácsoltam férjemnek a doktornő szavait, de láttam rajta, hogy nem sikerült meggyőznöm.

Férjem azt is elfelejtette, hogy hogyan is néz ki egy újszülött. Egyik este ő fürdette a leányzót, aki valóban igen jó húsban van. Majd közölte velem, hogy ez a kis golyó gyerek lassan el fog gurulni. Kicsit megsértődtem rá, mert mégiscsak egy kis hölgyről beszél, másrészt pedig a legtöbb baba dundi és hurkás, és ez teljesen normális. Elő is akartam (akarok) venni korábbi babafotókat, hogy megnézhesse, a többiek is hasonló formátumúak voltak. Mondjuk, nagyobb összegű fogadást is kötnék arra, hogy ha nem lenne dundi, akkor azon aggódna, hogy nem kap eleget enni, és miért ilyen vékony…

Az is a feledés homályába merült, hogy bizony az alvás sem mindig egyszerű egy babával/baba mellett. Zille ugye azzal borzolja idegeinket – illetve leginkább az enyémet -, hogy éjjel még mindig csak úgy hajlandó aludni, ha én is ott fekszem mellette, és többnyire még mindig szopizik alvás közben. Nyilván jobb lenne, ha szépen aludna a saját ágyában, de hát a legtöbb kisbaba nem így működik. Mindenestre nekem egyik gyerekem sem volt alvás szempontjából mintagyerek (na, más szempontból sem feltétlenül ). A férjem először nem hitte el nekem, hogy a középső minden éjjel kb. kettőtöl ötig sírt, mi hasfájásra gyanakodtunk (utólag ebben már nem vagyok biztos), tornáztattuk, masszíroztuk, majd hajnal ötkor mintha elvágták volna, innentől már csak szórakoztatni kellett, ami általában a mobilon lejátszott zenét jelentette. Majd hatkor felkeltünk félkómás állapotban. Amikor rákérdeztem, hogy arra sem emlékszik-e, hogy ikerszomszédaink rendszeresen megkérdezték, hogy hallották, éjjel ismét hasfájós műsor volt – akkor végre felcsillant némi emlékkép. Így aztán elhitte nekem végül, hogy tényleg a legtöbb éjjelt ébren, vagy félálomban töltöttük.

És a bónusz: a szülésfelkészítőkön mindig mondom, hogy engedje el mindenki a füle mellett azokat a marhaságokat, hogy „nem elég jó a tejed”, „nem elég tápláló a tejed”. Ugyanis az anyatej változik a baba életkora/igénye szerint, változik napszakonként is, de a lényeg: mindig nagyon is megfelelő a babánk számára. Erre jön az ÉN férjem azzal, hogy biztos gyenge a tejem, azért kell neki sokat szopiznia – csak azért, mert az egy-két hónapos gyerek ébrenléti állapotban gyakorlatilag egyfolytában szopizott. Mondhattam én, hogy komfortszopi, meg neki ez a biztonság, megnyugvás… Láttam rajta, hogy nem hisz nekem. Ráadásul attól félt, hogy ha mindig kézben van, akkor majd nem lehet letenni egy percre sem (jelentem, most, így túl a három hónapon napszaktól és pihentségtől függően 30-60 percet elvan magában :-))