Archive | november 2014

Babanapló – “elsők”

Zille már három hetes múlt – hiába, rohan az idő. Megvan az első kinőtt rugi. Bár ez inkább annak köszönhető, hogy egyre többször kinyújtja a lábát, nem úgy, mint az első hetekben, amikor még keresgéltük a rugiban a kis tappancsait, amit egészen a pocakjáig felhúzott.  Hát, szokatlan is lehet több hónap helyszűke után a nagy mozgásszabadság…  Megvolt az első nagy vizes fürdés is. Kiskádunk nincs, már a középsőnél kitaláltam, hogy felesleges, csak a helyet foglalja, miért ne fürödhetne a baba a nagy kádban. A múltkor bejött, most is így csináljuk. Napról-napra fokozatosan egyre több vizet engedünk a kádba, hogy aztán a pocakját is teljesen ellepje, és lehessen „lebegtetni” benne a gyerkőcöt. Reméljük, Zille is élvezni fogja, egyelőre úgy tűnik, hogy igen. Már csendben és érdeklődő  nézelődéssel tölti a fürdés perceit.

Kíváncsiságból le is mázsáltuk a kis hölgyet. Mérlegünk sincs, úgyhogy apa felállt a mérlegre baba nélkül, majd babával, az eredmény 3600 g lett, ami nem jelent extra sok hízást, de az átlagot hozta. A hízás viszont a pocakon és a tokán észlelhető, a kezek és lábak továbbra is vékonyak és karcsúk – számomra szokatlanul, a fiúk jó kis hurkás combokat növesztettek már a pocakban. Mindenestre az evés (szopizás) továbbra is központi téma. Szopizna ébren, elalváskor, sőt szerintem álmában is elcummogna rajta. A cumiról viszont kénytelen vagyok lemondani, annyira elutasítja. Úgy látom, inkább a saját keze lesz a nyerő, de egyelőre még nagy kihívás, hogy valahogy bekoordinálja a szájába a kis praclit. Így viszont továbbra sem mindig egyszerű az elalvás, főleg az esti. Bár vannak napok, amikor napközben sem nagyon boldogulunk. A kezdeti időkhöz képest jelentősen megnőtt az ébren töltött időszakok hossza. Néha akár már egy óra is eltelik, hogy nem akar elaludni. Ilyenkor nézelődik egy kicsit, a fények, árnyékok nyerők, és minden, ami piros vagy bordó, legyen az egy ruhadarab, játék, vagy a kanapé. Az ébrenlét egyetlen szépséghibája, hogy a fárasztó nézelődés után is egy kis szopizással szeretne lazítani, hogy aztán egy fél-egy óra múlva majd lassan bealudjon.

Az esti altatásos műsorba újabb elemet vezetett be a kisasszony. Miután szopizott már vagy egy fél órát, megajándékoz egy teli pelussal. Ami azt jelenti, hogy a lassan már szendergő gyereket kénytelen vagyok átpelenkázni, amire persze kipattannak  a szemei, ezután pedig gyakorlatilag előröl kezdhetjük az egész procedúrát. Időnként, amikor már sem fizikailag, sem idegileg nem bírom a végtelenbe nyúló altatásos-szoptatást, akkor bizony leválasztom, felveszem, és magamra téve altatom. Ezt óriási üvöltéssel (nem) díjazza Zille. De van egy pont, amikor már nem bírom tovább. Volt, hogy egészen gyorsan elaludt egy ilyen ringatásban, de olyan is volt, hogy kitartóan sírt vagy 20 percig. Én nagyon nehezen állom meg, hogy ne csináljak valamit (ez esetben ne tegyem mellre) ha sír a kisbabám, így ilyenkor azt szoktam magamnak mantrázni, hogy a pocakja tele van, nem éhes, itt vagyok vele. Egyszer apa altatta el így, abban bíztam, hogy tőle nem fogja olyan hevesen követelni a szopit, de tévedtem.  Elképesztő egyébként, hogy ezek a pici babák milyen hangerővel bírnak sírni, és milyen hosszan. Nem emlékszem, hogy fiúknál hogy volt, de Zillénél egy idő után elkezdi még rezegtetni is  a hangját, az egyik fiú szerint olyan, mint egy birka bégetés… kicsit tényleg…

Középsőkénk továbbra sincs könnyű helyzetben. Egyelőre estére Zille már kifárad, és leginkább kézben szeret lenni (vagy szopizni, természetesen), így továbbra is elég zűrösek az esték. A férjem próbálja úgy szervezni a dolgait, hogy a lehető legtöbbször itthon legyen, mire meseolvasás, fürdetés van, és ő most átvette ezt a részt. De közös játékra még nem sokszor tudtunk sort keríteni, inkább csak hétvégén. Zille amúgy remek érzékkel szokott akkor ébredni, amikor éppen nekiállnánk játszani. (Vagy én enni – már többször abszolváltam úgy a vacsorát, hogy közben fél kézzel szoptattam) Középsőnk főleg engem bojkottál, mintha engedetlenségi fogadalmat tett volna. Mivel már elég nagy próbáltam vele megbeszélni, hogy a kisbabákkal kicsit felborul az élet, de aztán majd rendeződik, vele is így volt, mikor ő volt baba. És hogy most nem tudunk annyit játszani, de ez is változni fog, mert nemsokára Zille már egyre többet nézelődik, játszik majd. Csak vonogatta a vállát, és közönyösen közölte, hogy nem baj, hogy így van, őt nem annyira érdekli. De persze látszik rajta, hogy nagyon is érdekli. Szóval próbáljuk néhány extrával kényeztetni, illetve igyekszem bevonni a babázásba, a vetkőztetés, fürdetés körüli teendőkbe, ha éppen ahhoz van kedve. És természetesen az eddig megszokott külön programok sem maradnak el. Úgyhogy bízom benne, hogy egy-két nehezebb hónap után beáll az egyensúly.

Ami engem illet, maga a szülés már csak megszépült emlék, viszont még mindig rendszeresen úgy érzem szoptatások után, mint akit teljesen kizsigereltek, néha alig van jártányi erőm is. Emlékeim szerint még pár hétig fog tartani ez az állapot, aztán lassan megszokja a testem. Mindenesetre jó sok vitaminnal próbálom magam szinten tartani. Viszont, a vérnyomásom, ami korábban szinte mindig 120/80 volt, a szülés előtti 1-2 hétben elkezdett emelkedni, sőt a szülés alatt is magas volt. A dokinőm azt javasolta, hogy szülés után figyeljem a vérnyomásomat, mert van, akinek szülés után is magas marad. Kicsit kétkedve hallgattam, aztán csak vettünk egy vérnyomásmérőt. És még mindig magas a vérnyomásom. Mondjuk a határon van, minden egyes alkalommal 135-140/90-95-ös értéket mérünk, reggel is, este is. Most várok még egy kicsit, hátha csökken, visszaáll magától, illetve próbálok olyan ételeket enni, amik csökkentik a vérnyomást. Vannak ilyen vitaminok is, de ezeket meg amúgy is szedem (pl. Omega 3, C; D vitamin, Magnézium).  Ha ezek után sem csökken, akkor azért biztos, ami biztos konzultálok a háziorvossal, de mint mindig, most is optimista vagyok.

 

Babanapló – Hogyan aludjunk, hogy aludjunk?

Azt hiszem az alvás elég fontos kérdés minden kisbabás családban.  Természetesen nálunk is.  Nagyon konkrét elképzeléseim, elveim az alvásra vonatkozóan már nem voltak Zille születése előtt, egy dolog érdekel(t): a család és ÉN is tudjak aludni.  A hol, hogyan már másodlagos, illetve mostanában már próbálnék ezen alakítani, egyelőre kevés sikerrel.

Zille alapvetően sokat alszik, az egyetlen probléma, hogy mindezt egy végtelenített szopizás közben képzeli el. És ez az elmúlt napokban sem változott. Cumis kísérleteim eddig csak kicsit jobbak a siralmasnál. Eddig talán 2-3 alkalommal sikerült napközbeni szopizás után magamat cumira cserélni. De nem adom fel, főleg, mert a kora esti és esti szopik jelentik a neuralgikus pontot számunkra, és ezt valószínűleg csak a cumi fogja megoldani. Szóval ezek a kora esték és esték egyelőre eléggé kaotikusak nálunk. Férjem sokáig dolgozik, elég későn ér haza a hét több napján is. A kisebbik fiút viszont heti négy alkalommal – vagyis majdnem minden délután – edzésre viszem. Ami azt jelenti, hogy hat körül érünk haza. És itt jön az az időszak, amikor jó lenne, ha két példányban léteznék. Zille a hazaérkezést követően nyilván felébred, és azonnal egy végeláthatatlan szopival szeretné megünnepelni, hogy kiszabadult a hordozóból. De természetesen a középső is éhes, vacsorázna. Meg kellene még neki mesélnem, nekem is enni valamit, és mindenkit fürdetni, zuhanyoztatni, magamat is beleértve, mert néha belealszom az esti altatós szoptatásba, és utána félkómásan már nem olyan élmény a zuhanyzás sem.  Azt, hogy emberi állapotokat teremtenék vacsora után a konyha/étkező területén, már nem is említem. Szóval ezt a programot kellene abszolválnom. ÉS nem, a nagyobbik fiú nem tud segíteni, mert este vannak edzései, és este ér haza angolóráról is. Amúgy sem szeretném rátestálni örökké a segítő szerepét, de így, hogy általában nincs is itthon esténként még csak kísértésbe sem tudok esni.

Miután valahogy túljutottunk a vacsi-fürdés kérdéskörön a fektetés jön. Próbálom úgy időzíteni, hogy először a fiamat bekísérjük a szobájába, fekvés, puszi, és aztán jön Zille altatásos műsora. Jó hosszasan eszik, majd meg kell várnom, hogy már viszonylag mélyen aludjon, és akkor kiosonok a szobából. Ez az altatós mutatvány egy jó órás program. És hiába maradok még mellette egy ideig a lecsatlakozás után, majdnem minden este 10-15 perce után felnyekereg és kezdhetjük újra, illetve folytathatjuk a szopit. Merthogy ilyenkor nem opció sem a cumi, sem a simogatás, vagy ringatás. Őrülten tátog, mint egy éhező madárfióka, és ha nem kezdjük újra a szoptatást, hatalmas sírás következik. Ezt viszont kihagynám, hogy az addigra alvó fiam ne ébredjen fel. Ha szerencsém van, akkor a 2. kör után elalszik, de gyakran nincs szerencsém, felsír harmadjára is, újrakezdés…  Ez hát a nagy kihívás számomra! (Az igazsághoz tartozik, hogy miután sikerült nagy nehezen elaltatni, Zille jól alszik az éjszaka további részében, és reggelente ő az utolsó, aki felébred.)

Zille egyébként jelenleg mellettem alszik minden éjszaka. Természetesen neki is lehoztuk a kiságyat, ott áll az ágyunk mellett. Sőt, én még a babakocsi mózes részét is beletettem a kiságyba, azzal a felkiáltással, hogy az első egy-két hónapban mennyivel jobb lesz neki így, hiszen a mózes sokkal kuckósabb, mint az a hatalmas rácsos ágy. Mondanom sem kell, kb. 3 alkalommal tettem bele a kisasszonyt, mindannyiszor 2 perc után hatalmas üvöltést csapott. Ez elvette a kedvemet a további próbálkozásoktól, mivel mellettem annyira jól és szépen alszik. Éppen csak kicsit megébred éjjel, félálomban szopizik egyet (ilyenkor magától lecsatlakozik rólam!), és azzal a lendülettel vissza is alszik. Őszintén szólva lusta vagyok beáldozni ezeket az alvós, nyugis éjszakákat arra, hogy átszoktassam a saját ágyára. Pedig hosszú távon mégiscsak ez lenne a jó megoldás. Csak hát tudom, hogy ha elalvás után „mozgatom” a leányzót, pl. magam mellől máshová pakolom, akkor borítékolható az ébredés, üvöltés, és visszaaltatás. Szóval még húzom az időt, és itthon az a fedősztorim, hogy először a cumizást szeretném vele elfogadtatni, és ha azzal már el tud aludni, akkor jön a saját kiságyban altatás. Vagy legalábbis a próbálkozás.

Zille amúgy egy édes kis tündérbaba, családilag puszilgatjuk, ölelgetjük folyamatosan. A nagyobbik fiú néha úgy pihen, hogy mellkasán Zille alszik – szívet melengeő látvány. A babaillatot is kollektíven imádjuk, a fiúk meg is jegyezték, hogy jó lenne dobozba zárni az illatot, és úgy megőrizni, vagy még jobb lenne, ha soha nem múlna el. Itt azért megjegyeztem, hogy próbáljuk meg elképzelni a 182 centis kamaszfiút, amint babaillat lengi körül :-). Elképzelték, jót derültek.

Azért a kisebbik fiú megsínyli valamelyest Zille érkezését, ez világosan látható  – de erről majd legközelebb…

Végezetül azt szeretném kérni, hogy akinek hasonló örökké szopizós babája volt, és talált valami trükköt/okosságot, hogy hogyan lehet szopi nélkül letenni aludni ezeket az apróságokat, az legyen szíves velem/velünk megosztani – hátha nálunk is beválik… !

Babanapló – az első napok

Első napok a kórházban. Amitől tartottam, meg a hátam közepére sem kívántam. De végül jobb lett, mint vártam. 3 ágyas szobába kerültünk, a szobából nyílt egy kis wc/zuhanyzó, ráadásul a második 24 órát kettesben töltöttük ott Zillével, mert a két másik anyuka már hazament újak pedig nem jöttek, csak az utolsó este előtt.

Zillén már a kórházban látszott, hogy ő is ügyesen és lelkesen szopizik, akárcsak a tesói. Igaz, jóval többet aludt, volt, hogy ébresztgetni kellett, hogy egyen már, nem akartam, hogy besárguljon. Ezt a sok szopizással el is kerültük, illetve a súlyvesztése is megállt a 2. napon, mire pedig eljöttünk, már hízni is elkezdett.

És hogy én hogy voltam? Ott álltam ismét, leeresztett lufira emlékeztető hasammal, kicsit fáradtan, de amúgy jól. Mindegyik gyerekem születése után furcsa érzés volt az immár „üres” has érzete, látványa, és mindig azt próbáltam/próbálom elképzelni, hogy ezek a babák hogyan fértek el odabent. Hát eddig nem nagyon tudtam megoldani ezt a rejtélyt.

Aztán végre hazajöhettünk. Zille születése szépen egybeesett az őszi szünettel, így annyi könnyebbségünk volt, hogy a nagyok pár napot eltöltöttek a nagyszülőknél. Tehát először hármasban töltöttünk két napot: Zille, a férjem és én. Zille továbbra is alvással töltötte az idő nagy részét, annyira, hogy a férjem elkezdett aggódni, hogy normális dolog-e, hogy ennyit alszik. Erősen próbáltunk visszaemlékezni, hogy középsőnél hogyan volt, de ezek az emlékek eléggé elhalványultak már. Csak arra emlékeztem, hogy a fiúk éjjel nagyon rossz alvók voltak. A kisebbik konkrétan minden nap hajnalban ébredt, úgy fél5-5 táján, és lehetetlenség volt visszaaltatni. Most pedig legnagyobb elképedésünkre Zille reggel 10 körül ébredt (persze, éjjel/hajnalban többször szopizott, de csak félálomban, és vissza is aludt rögtön). Ez számunkra a hihetetlen kategória volt, ezért minden éjszakát ajándéknak tekintek, amit így végigalszunk. Tudom, hogy bármikor jöhet valami, ami ezt megborítja, de egyelőre nagyon örülünk (amúgy két éjjel rosszul alvó gyerek után jár egy jól alvó, nemigaz? :-)) Mindenesetre nekem nagyon jól esett, hogy két napig tényleg nem volt semmi dolgom, meg sem kellett mozdulnom. Fekve ugyan nagyon fittnek éreztem magam, de ha kicsit járkáltam, hamar rájöttem, hogy mégiscsak jobb feküdni. Nem csak a szülés utáni fáradtság miatt volt ez, hanem a szoptatás miatt. Úgy érzem, hogy Zille teljesen kiszívja a testemből, csontjaimból az erőt. Az érzés ismerős, mindkét fiúnál is átéltem ezt az első egy-másfél hónapban, aztán a testem alkalmazkodott, és már nem volt ez az erőtlen érzésem. Természetesen figyelek arra, hogy változatosan, vitamindúsan táplálkozzam, pluszban vitamint is eszek, de úgy látszik, kell a szervezetemnek némi idő, mire megszokja a sok szoptatást.

A hármasban töltött napok után először a kisebbik fiú jött haza, és jöttek az átgondolnivalók is. Mindegy, hogy első, vagy többedik gyerek születik, mindenhol felborul valamilyen szinten az élet. A 3. gyerek után is. Hogyan legyenek az esték? Hogyan szoptassak és adjak enni egyszerre a másik gyerkőcnek? Hogyan társasozzak/meséljek a nagyobbnak, ha közben a kicsi sírni kezd, és szemmel láthatólag szopizni akar?  Ezek a kérdések egyszer már felmerültek a 2. szülés után, most megint itt vannak, és nem mindig egyszerű. A kicsi érzi, hogy kiesett a szerepéből, és bár imádja Zillét, egyfolytában puszilgatja, ölelgeti, segít a fürdetésnél, pelenkázásnál, felém érezhetően megváltozott a viselkedése. Ha kérek valamit, akkor a válasz egyből „NEM”, ha megkérem valamire, hogy ne csinálja, elszánt arccal csakazértis tovább csinálja. Csak az a kenyér volt jó, amit én kentem, és ugyan már ügyesen zuhanyzik egyedül, most mégis én zuhanyozzam őt. Próbálok persze vele is lenni, játszani, társasozni, és teljesíteni a kívánságait, de tény, hogy néha ki is többet kell várnia, vagy ha elkezdünk egy játékot, akkor esetleg meg kell szakítani. De olyan is volt, hogy szoptatás közben meséltem. Az első héten a férjem is itthon volt, sokat volt ő is fiunkkal, de jövő héttől már egyedül kell megoldanom ezeket a dolgokat, és részben az estéket is, mert van, hogy a férjem csak este, már fektetés körül ér haza. Még jó, hogy a legnagyobb már önjáró… És akkor itt ragadnám meg az alkalmat, hogy meghajoljak minden olyan anyuka előtt, aki kis korkülönbséggel vállal 2-3 gyereket (vagy esetleg még többet), mert azért egy hatéves, még ha féltékeny is, már megért bizonyos dolgokat, jobban meg lehet vele beszélni, hogy mi miért van, de ugyanezt végigjátszani 1-2 év korkülönbséggel kemény dió lehet.

Visszatérve a babára: azért némi megoldandó feladat(om) Zillével is van. Zille ugyanis úgy képzeli az életet, hogy egyfolytában szopizik. Lehetőleg alvás közben is, soha nem lehet ugye tudni, mikor kell egy korty tej. Én viszont nem tudok non-stop szoptatni, ez nyilvánvaló. Sokszor azért ébred fel, mert finoman lecsatlakoztatom magamról. Pedig elég hosszasan szopik egyelőre, van, hogy egy jó órát is, szóval, azt hiszem, nem vagyok türelmetlen, hagyok időt bőven. Egyébként eleinte annyira nem tűrte, hogy elvettem tőle a szopizási lehetőséget, hogy még a büfiztetésen is jól hallhatóan felháborodott. Még akkor is, amikor a száján, vagy az orrán már visszafolyt a tej! Ezen a téren van némi fejlődés, mert már nem sír, ha büfiztetem. Viszont az elalvás-felriadás (ha lecsatlakoztatom magamról) még mindig megy, így némi töprengés után a cumihoz nyúltam. Lassan próbálom a szopizás után a cumit nekiadni, mert azt látom, hogy nyammognia kell valamit. Először kiköpdöste persze, de most már úgy tűnik, lassan rájön, hogy nyammogásra az is jó. (Akinek lusta/nehezen szopizó babája van, ne nagyon kísérletezzen cumival az elején, mert cumi zavart okozhat a szopizásban, és  esetleg végképp nem fog szopni!) Viszont a cumi meg kiesik a szájából, ahogy elszenderedik, és akkor meg arra riad fel. Szóval nem egyszerű, de majdcsak lassan kialakul.

Egyelőre a jövő hét kihívása áll előttem, külön programokra hordani a kisebbet, és megint megszokni, hogy bárhol szoptatni, altatni, pelenkázni kell, amerre járunk. Egyszer már abszolváltam ezt, remélem, most is menni fog.