Archive | október 2014

Kismama napló – a 3. gyerek: itt a vége…. Zille születése

A 3. várandósság vége felé már több minden összejött, nemcsak a cukorra kellett figyelnem, de elkezdtem vizesedni is, és többször magas vérnyomást mértek nálam. A terminus napja után rögtön egy négynapos ünnep kezdődött, és mérlegeltem esélyeimet egy esetleges kórházi befektetésre, sőt indításra is. A szülésznővel egyetértésben arra jutottunk, hogy erre valós esélyeim vannak, így végül a bábakoktélos indítás mellett döntöttem.

A bábakoktélt kedden este fél 9 körül ittam meg. A hatása (a hasmenés) most sokkal korábban jelentkezett, mint a középső gyereknél, talán egy óra sem telt el. És elég hamar indultak a kontrakciók is, rögtön 4-5 percesekkel. Már ezek intenzitásából éreztem, hogy ebből szülés lesz, így jeleztem a dúlámnak és a szülésznőmnek is, hogy hamarosan a kórházban fogunk találkozni. Úgy gondoltam, hogy akkor megyünk majd be, amikor 3 perces fájások lesznek. A korábbi szülésnél – még nem tervezetten – így értem be a kórházba, ez akkor 6cm-es tágulást jelentett. Ez most is jó ötletnek tűnt. De persze, most minden máshogy történt…

A 4-5 perces fájások gyorsan 3 percesekké változtak. Közben megérkezett a barátnőm is, aki a gyerekekre vigyázott. Fél 12 körül indultunk a kórházba, nem sokkal éjfél előtt érkeztünk. A dúlám és a szülésznő már a kórházban volt. Először vizsgálattal nyitottunk, ahol legnagyobb meglepetésemre – vagy inkább döbbenetemre? – kiderült, hogy a tágulás csak 3 cm. Őszintén szólva egyből elkeseredtem: a 3 perces fájások már nagyobb tágulással szoktak járni. Ezután CTG, ami szintén ritmusos szép összehúzódásokat mutatott. Arra járt egy orvos, megnézte a lapot, és kijelentette, hogy nagyon szép, intenzív fájások. Persze, gondoltam magamban, csak legyen eredménye is! Végre vége volt a CTG-nek, a szülésznő kérdezte, hogy melyik szülőszobát választom, mert most lehet, sehol senki, mindegyik szoba szabad. Természetesen az alternatív szobát választottam, legalább az vigasztalt, hogy oda be tudunk menni. Átcuccoltunk, átöltöztem, és megbeszéltem a dúlámmal, hogy muskotályzsályás borogatást szeretnék a hasamra. Úgy éreztem, hogy az alhasamban legerősebb a görcs, azt lenne jó kicsit enyhíteni. A franciaágyra ültem, férjem mellettem, de mondtam neki, hogy nyugodtan dőljön le, tartalékolja az erejét, most úgysem tud semmit tenni, csak legyen itt. A kontrakciók pedig jöttek és jöttek. Itt már nem méricskéltük, néztük az időt, de néha annyira sűrűek voltak, hogy szinte egymásba értek. A szülésznő egy idő után megvizsgált. Talán 2 óra lehetett. Újabb döbbenet: még mindig csak 4 cm. Ezek az egymásba érő intenzív kontrakciók sokkal később szoktak lenni! Mi történik? ÉS ilyen intenzív fájásokkal hogyan fogom bírni 10 cm-ig? Hiszen így nincs időm pihenni sem a két kontrakció között. Közben a valamikor a doktornő is befut, kicsit később ő is vizsgál, és nem meglepő módon ő is hasonló eredményre jut. Közben fejszámolok, ha 2 óra alatt egy centit tágultam, és még 6 cm kell, mire lesz vége?? Még ha tudom is, hogy egy szülés bármikor hirtelen begyorsulhat (akár lassulhat is), nem sok jóval kecsegtetnek a számok. Próbálok nem teljesen összeomlani, és továbbra is a légzésre koncentrálni. A vizsgálat után a szülésnő javasolja, hogy álljak fel, próbáljak kicsit sétálni, hátha jobban beindul a tágulás. Jó, hát sétáljunk. Sokat mondjuk nem tudok, mert van, hogy 2 lépés után jön máris a következő kontrakció. A fájásokat a bordásfalra dőlve csinálom végig, fájások alatt a dúlám tovább borogat. Közben a szülésznő és doktornő megbeszélik, lehet, hogy egy korábbi beavatkozás a méhszájamon okoz némi rugalmatlanságot, emiatt nehezebb a tágulás. De hogy lehet, hogy második szülésnél nem jelentkezett ez a probléma? – ki tudja. Most mindenesetre felajánl a szülésznő egy No-Spa injeckciót, amit el is fogadok, mivel a No-Spa csak a simaizomkra hat, sem a központi idegrendszert, sem a babát nem érinti. Ekkor már negyed négy van. Újabb vizsgálat, és számomra szörnyű szavak: nem sok változás van. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy az elmúlt több mint egy órában szinte semmit nem haladtam, de bízom benne, hogy a No-Spa segíteni fog. Kérdezik, akarok a kádban tovább vajúdni, hátha a meleg víz segít. Én bármit akarok, ami segít. Így a vizet megengedik. Már majdnem fél négy van, amikor bemegyek a kádba. Ahogy beülök, még elsöprőbb intenzitással jönnek a fájások. A légzés helyett már hangokat kell kiadnom. Nem telik el sok idő, de úgy érzem, szétfeszül a gátam. Ekkor a szülésznő megvizsgál, és hihetetlen szavak hagyják le a száját: 8 cm!! Annyira abszurdnak tűnik, most szálltam be a kádba.. Ez biztos?? De nincs időm ezen gondolkodni, újabb fájás, és vele együtt kiszakad a mondat belőle: nem bírom tovább, csináljatok valamit. A fájás-szünetben a szülésznő csak annyit mond: ugye te tudod, hogy ez a feladás már a legvégén van? Igen tudom, de még mindig hihetetlen ez a tempó. Újabb fájás, majd a hirtelen érzet, hogy már nem jó a kád, nem jó benne ülni. Azonnal pozíciót kell váltani, feltérdelek és a kád szélére támaszkodok. Aztán úgy érzem, ki kell jönnöm, de azonnal. Gyorsan lepedőt hoznak, kisegítenek, én pedig, ahogy kilépek, hirtelen letérdelek a kád elé, és csak annyit tudok mondani, hogy nyomnom kell. A következő pár másodperc kiesik, de valahogy átsegítenek a franciaágyra, a szülésznő javasolja, hogy négykézláb próbáljuk meg a kitolást. Az ötlet jó, nekem is „bejön”. És már mondja is a szülésznő, hogy itt a feje. Arra kérnek, hogy csak sóhajtsak a fájások alatt, ne nyomjak (a gátvédelem miatt lassan jöjjön ki a baba), nem mindig könnyű betartani a kérést, de nagyrészt sikerül. Aztán egyszercsak érzem, hogy finoman kicsusszan a fejecske. A következő sóhajtással pedig kicsusszan a kis test is. 4.07-kor, alig háromnegyed órával a 4cm-es tágulást követően megszületett Zille Sára.

Megszűnik minden fájdalom, a vigyor körbeér a fejemen, és csak csodálom a gyönyörű kis babácskát. Kicsit lassan ugyan, de felsír, vagy inkább csak felnyekereg. A tőlem telhető legnagyobb sebességgel lefekszem a franciaágyra, mellkasomra fektetik Zillét, és jól bebugyolálják. Várunk még, hogy a köldökzsinór elpulzáljon (ilyenkor a még méhlepényben lévő oxigént megkapja a baba), majd elvágja a szülésznő. Hátra van még a méhlepény megszületése. A 3 közül most érzékeltem legjobban ennek a megszületését. Ahogy kijön, mutatják, Zille egy kis csomót kötött a méhlepényre a köldökzsinórból. Szólnak is a férjemnek, hogy fényképezze le, mert ez igen ritka. Aztán Zille jelzi, hogy készen áll az első szopizásra, így oldalra fordulok, és megejtjük az első szopizást. Az aranyóra maradék részét már így töltjük. A 2 óra letelte előtt jön a szülésznő, megmérik Zillét, és egy picit lemossák. Apa kíséri a kislányát, nekem a dúlám, Orsi bepakol közben, lassan megyünk a gyerekágyas osztályra. Megérkezik Zille is, immár csajos, rózsaszín ruhában. A mérlegelés eredménye: 57cm, és 3480 gramm. Majd’ egy kilóval kevesebb, mint a 2. fiam. Ilyen pici babám még sosem volt.

A kórház végül kibírható volt. Ehhez hozzájárult, hogy meglepő módon mind a gyermekágyas osztályon, mind pedig az újszülött osztályon rengeteg fiatal, lelkes és kedves ápolónő volt, akik szívesen segítettek, készségesek és mosolygósak voltak. Utolsó élményeimhez képest őszintén meg voltam lepve.

Most már itthon az összeszokás következik, és persze a munka nagyja még előttünk áll, hiszen a születés „csak” az első lépés közös életünkben.

Kismama napló – a 3. gyerek (1 nappal terminus előtt)

Még mindig én, még mindig itt és még mindig egyben. Ami már több szempontból sem jó. Azon kívül, hogy nekem nehéz cipelni a méretes hasamat, elkezdett felfelé kúszni a vérnyomásom. Ami a vizesedéssel együtt nem szerencsés kombináció. Egyelőre toxémiáról nincs szó, de addig nem is szeretnék eljutni. Furcsa, hogy ennél a várandósságnál előjött a cukor probléma, meg ez a vérnyomás is. Csak arra tudok gondolni, hogy az életkorom is szerepet játszhat ebben, a testem már nem viseli olyan könnyen ezt a más állapotot, mint huszon- vagy harmincéves korban.

Mindenestre most döntéseket kellett hoznom.  Tudom, hogy közeleg a hosszú hétvége, és félő, hogy a terminus túllépés, vizesedés, vérnyomás oda vezetne, hogy be kellene feküdnöm a kórházba. Ott aztán mindezek figyelembe vételével, megspékelve az érett méhszájjal és a (legalább) 2centimmel valószínűleg hamar megszületne az „ítélet” egy indításról. A mesterséges indítást nagyon szeretném elkerülni, úgy tapasztaltam, hogy onnantól már nem megy annyira gördülékenyen egy szülés (bár kivételek nyilván vannak). Megvitattam a helyzetet a szülésznőmmel, aki egyetértett velem minden felvetésemben, és abban maradtunk, hogy megpróbálkozom a bábakoktéllal távozásra bírni lakhelyéhez oly nagyon ragaszkodó csemetémet. Ez a koktél nekem egyszer már bevált a második szülésnél, igaz, akkor már jócskán terminus túllépésben voltunk, most meg csak éppen a terminus napja lesz. Azért optimista vagyok, és bízom benne, hogy a sok jósló fájás után ez a koktél végképp beindítja a folyamatokat. Kicsit szomorú vagyok amiatt, hogy nem magától indul ez a szülés sem, pedig reménykedtem benne, mert többször jól indulgatott… De úgy látszik az én gyerekeim túlságosan is ragaszkodnak a helyükhöz.

Mindenesetre a bábakoktél hozzávalókat beszereztem (azt hiszem, én már az életben nem fogok sárgabarack levet inni), és most este lehajtom. Ha minden úgy menne, mint másodjára, reggelre már a gyerekágyas osztályon lennénk. Drukkoljatok, hogy így legyen! 🙂

Kismama napló – a 3. gyerek (39. hét)

A mai, 39. heti CTG-n megkérdezte a dokinő, hogy megengedem-e, hogy megvizsgáljon. Nem vagyok túlzottan vizsgálódás párti, de őszintén szólva most nagyon kíváncsi voltam, hogy mi a helyzet, így engedtem a vizsgálatot. Az elmúlt két éjszakán elég erős jóslófájásaim voltak, még a nappaliban is „sziesztáztam” éjjel egy kicsit, annyira nem hagytak aludni a kontrakciók, illetve kényelmesebb volt a félig ülő testhelyzet, mint a fekvő. Ha nem többedik gyerek lenne, lehet, hogy ma hajnalban lett volna egy kórházi menetünk (ahonnan persze még hazaküldtek volna). Szóval, ez volt a kíváncsiság oka, és örömmel nyugtáztam, hogy megvan az első 2 cm, illetve a méhszáj felpuhult. Ez a tudat nekem nagyon sok erőt ad. Végül, is, ha így megy még egy kicsit tovább, akkor már egészen jól állok majd, mire ténylegesen beindul a szülés. Most már eljutottam oda, hogy nagyon szeretnék túl lenni rajta, egyrészt kíváncsi vagyok a kislányom kis pofijára, meg már tényleg nehéz a levegővétel is, a jóslók miatt aludni sem tudok rendesen, meg minden apró nyűgöm van már. Férjem csak most kezd pánikolni (na, jó, kicsit túlzok, de tényleg csak kicsit), merthogy nagyon nem szeret kórházban tartózkodni. És közben azt ismételgeti, hogy az előző szülés olyan „gördülékeny” volt – hazajött este, bemenetünk, ott voltunk 2 órát, az gyorsan eltelt, főleg, hogy eléggé a finisben értünk be, és így nem volt ideje azon merengeni, hogy kórházban van. Hát, ezt sajnos nem tudom garantálni, bár ezzel meg is lennék így elégedve. Lassan már nem merem telefonon felhívni napközben, mert mindig olyan izgatottan szól bele a telefonban, érzem rajta a stresszt, hogy esetleg most rögtön indulnia kell.

Mindenesetre úgy tűnik egyelőre, hogy az én gyerekeim szeretik kivárni az idejüket, és eszük ágában sincs korábban érkezni. Az utolsó jóga órát holnap tartom/tartanám, remélem, hogy ha már eddig jól érezte magát odabent, akkor legalább még a holnapi foglalkozásokat kivárja.

Amúgy az egyik kedves kismama szerdán mesélte, hogy velem, illetve a szülésemmel álmodott, ami a jógán indult, és olyan gyors volt, hogy mentőt kellett hívni, amit jókedvűen vártunk az ott lévő pár kismamával. 🙂  (köszi, Zsófi) Bár mentőt nem kívánok, a gyorsaságot vállalom.

Ma és most csak egy ilyen kis „mini-poszt” tellett tőlem, és abban bízom, hogy a legközelebb már egy szüléstörténettel jövök – és majd egy babanaplóval. Valószínűleg nem lesz unalmas az élet három gyerekkel. (mondjuk többnyire eggyel és kettővel sem az).

 

Kismama napló – a 3. gyerek (38. hét)

„Természetesen” még mindig egyben… Ez a gyerkőc sem igyekszik túlzottan a kibújással. Jóslófájások már vannak/voltak, úgyhogy a bemelegítés megvan. Egyik este a hétvégén annyira erős és hosszan tartó összehúzódások voltak, hogy már azt hittem, mehetünk a kórházba. Szóltam is a férjemnek, feküdjön le időben, hátha menni kell, aludjon. De aztán reggel arra ébredtem, hogy még mindig otthon alszom… Őszintén szólva az erős kontrakcióktól hirtelen megijedtem, és úgy éreztem, hogy még szükségem van egy kis időre, még nem állok készen.

Az utolsó hetek farkasétvágyat hoztak magukkal. Kb. a vasszöget is megenném. Egész nap ennék. Elég nehéz a szénhidrát számolgatást tartani így. Valamelyest lazítottam a szabályokon, persze, cukros, fehér lisztes dolgokat nem eszem továbbra sem, de amit szabad, abból többet eszem. A vércukromat mérem, és továbbra is rendben, most már csak pár hetet kell kibírnom. A vizesedés továbbra is tartja magát, ezen már csak a szülés fog segíteni, azért, amit tudok, megteszek, hogy valamelyest kordában tartsam. Érzem, hogy napról-napra egyre fáradékonyabb vagyok, jól esik lustálkodni. Szerencsére a korábban betervezett nagytakarítást kb. 85%-ban sikerült abszolválni, igaz több részletben, de kivételesen ezzel is elégedett vagyok. Most már csak a szinten tartásra koncentrálok, próbálok folyamatosan rendet-tisztaságot tartani, hogyha szülnék, akkor elfogadható állapotot hagyjak magam mögött. (És, hátha, mire hazajövök, valami hasonló fogad majd :-).) Közben kisebbik fiam további lépést tett az önállósodás útján – amúgy a legjobbkor – egyedül zuhanyzik, és most már törölközik is. Lehet, hogy lesznek esték, amikor ez még nagy segítség lesz…

Közben kaptam még újabb adag babacuccokat, így tovább folytahattam a mosás-teregetés-vasalás hadműveletet. Emiatt már negyedszer pakoltam át a baba kórházi pakkját, újra és újra tervezve, hogy milyen ruhákban töltse élete első napjait. Bevallom, elbűvölve nézegetem a lila, bordó és rózsaszín ruhakölteményeket, az apró fodros ruhákat, mintás harisnyákat, bolerókat(!!), és a bodyval „egybeépített” szoknyákat :-). A ruhaboltok kínálatából már eddig is érzékeltem, hogy más dolog egy kislányt öltöztetni, de egészen más ezt így „élőben” tapasztalni. Amúgy szerintem jelenleg a kiscsajnak van a legtöbb ruhája az egész családban, még szerencse, hogy olyan picik, így még valahogy elférünk.

A leányzó továbbra is sokat fészkelődik, a mostani 38. heti CTG-n a szülésznő megállapította, amit eddig is éreztem, hogy a feje eléggé lent van. Szóval – talán – mindketten felkészültünk már a nagy kalandra.

 

Kismama napló – a 3. gyerek (37.hét)

A férjem által tervezett szilvásváradi kirándulást nagyon gyorsan sztornóztam, miután néhány napja a piac-illatszerbolt-pékség kb. 800 méteres körét megtettem, és jött keményedés, feszülés, minden. Elképzeltem, ahogy egy megindult vajúdással kell lejönnöm a hegyről, és ezt a férjemnek sem kellett sokáig ecsetelnem…. Úgyhogy most már maradunk a fenekünkön, messzire már nem szeretnék menni.

Megvolt  a 37. heti CTG is, szép kis jóslófájásokat mutatott a gép, de persze ez önmagában nem jelent semmit, még vígan bent maradhat a baba hetekig. Mindenestre mostantól elkezdem „mantrázni”, hogy ezekkel a jóslófájásokkal induljon el szép lassan a tágulás is. A magzatmozgásokat különösebben nem kell figyelnem, mert továbbra is sokat fészkelődik a kisasszony, hol a popsiját, hol a lábát pakolgatja ide-oda. A kezét ritkábban, akkor viszont egészen hihetetlenül oldalra kinyúl. Ez a mozgás persze már egészen más, mint amilyen hetekkel ezelőtt volt. Kicsi már a helye, vad és nagy rúgásokra már nincs helye, és ennek nagyon örülök. Ugyanakkor éjszaka nem nagyon mozog. Szóval érdekes módon sokkal jobban tudok aludni, mint pl. egy hónapja. Persze én ugyanúgy kelek éjszaka egyszer-kétszer, de mivel ő nem ébred fel, ahogy visszafekszem, már alszom is. Sőt most már arra sem ébredek fel, hogy megfordulok. Korábban minden egyes fordulásnál a takarót gyűrögettem a hasam alá, most valahogy erre sincs szükségem, és korán sem ébrednék magamtól, ha a család miatt nem kellene. De többnyire kell – ovis foci hetente kétszer reggel fél 8-tól, nagyobbiknak heti kétszer fél 8-kor kezdődik a suli. Persze férjem is rendesen beszáll a reggeli gyerekhordozásba, de ha már mindenki fent van, és jövés-menés van, nem tudok aludni.

Legnagyobb bánatomra a lábvizesedésem megmaradt, hiába csinálom a lábfej tornát, iszom elég vizet, és ha lehet, napközben többször is felpolcolom. Ettől függetlenül már reggel is picit vizes a lábfejem, bokám, estére pedig mindig fokozódik a helyzet. Zoknit nem is esik jól hordani, még mindig papucsban közlekedek, és drukkolok, hogy kitartson egy kicsit a jó idő, és ne kényszerüljek cipőt hordani. Szerencsére a várandósságaim idején jobban bírom a hűvös időt, nem vagyok fázós, a „normál” állapotomhoz képest.

A kisfiam amúgy visszaszámlálást tart, minden nap megkérdezi, még hány nap a tesó születéséig. Közben pedig folyamatosan tervezi, hogy mikor, hogyan induljon a szülés, és ki hogyan vigyázzon rájuk. Most már én is minden reggel úgy indulok neki a napnak, hogy átpörgetem magamban, hogy mit hogy csináljunk, ha éppen ma indul be a szülés… Tisztára, mint amikor szülést kísérek, csak most átkerültem a másik oldalra. 🙂