Archive | szeptember 2014

Kismama napló – a 3. gyerek (36. hét)

Elérkeztem a finishez, a héten megvolt az első CTG. Nagyon furcsa volt, hogy így eltelt az idő, és már itt tartunk. A leányzó szokásához híven aktív volt, és táncbemutatót tartott, úgyhogy gyakorlatilag végig a magzatmozgást jelző gombot nyomkodtam. A CTG-t megelőzően a – remélhetőleg – utolsó vérvételen is túlestem. Vasam a béka segge alatt (már bocsánat), így most szedhetek valami pótlást. Amúgy aszalt szilvával szoktam a vaspótlást megoldani, csak ugye, mióta a szénhidrátokat lesem, az aszalt gyümölcsök – sajnos – lekerültek a porondról.

Pár napja jó kis keményedéseim voltak este, és ráeszméltem, hogy ugyan a kórházba kellő cuccok nagy része megvan, azért vannak hiányosságok, és össze sem pakoltam még. Így a hét elején utolsó bevásárló körre indultam, hogy minden meglegyen végre. A beszerzés persze nem volt könnyű – köszönhetően a feledékenységemnek. Mivel listát írni is elfelejtek többnyire, így például a patikában is két fordulót kellett tennem. Először a hoemós bogyókat sikerült megszereznem, másodjára pedig a málnalevél teáért mehettem vissza. Miután most már tényleg beszereztem a szükséges dolgokat, elkezdtem összepakolni magamnak is, meg a leányzónak is. A kisasszony ruháinak bepakolásával elég sok időt töltöttem, nemcsak azért, hogy egymáshoz passzoló csinos ruhákban gálázhasson, hanem azért is, mert fogalmam sincs melyik méretet vigyem magammal. A fiúk nagyok voltak, gyakorlatilag a 62-es mérettel indultak, de most, hogy a szénhidrátra figyelnem kellett, én magam is jóval kevesebbet híztam, lehet, hogy a baba is karcsúbb lesz. Így végül a kisebb ruhákat szavaztam meg, beletéve azért a pakkba egy-egy nagyobbat is. Max. a férjem majd hoz a kórházba nagyobbakat.

Megkezdtem a kisebbik gyermek felkészítését is arra az esetre, ha esetleg az őszi szünet előtt szülnék, ők még itthon lennének, és egy reggel arra ébrednének, hogy helyettem egy barátnőmet találják a nappaliban. Jó sokáig tartott, mire átbeszéltük, hogy egyik nagymama sem tud olyan gyorsan jönni vidékről – pláne éjszaka – hogy az megfelelő legyen. Csak az a tudat nyugtatta meg – valamennyire – hogy a nagytesó is itthon lesz, ő mindent tudni fog, hogy mit hogyan szoktunk  csinálni reggelente, hol az ovija stb. Éreztem, hogy azért 100%-osan nem nyugodott meg, de ha ez a gyerkőc is a többieket követi, akkor nem lesz ilyen probléma, inkább majd az, hogy hogyan bírjam távozásra.

Mindenféle ügyintézést is elterveztem még az utolsó hetekre, ezeket nagyrészt szintén kipipálhatom. Többek között ügyfélkapura is regisztráltam. Itt volt egy vicces kis momentum. Az egyébként kedves ügyintéző hölgyet kérdeztem, hogy ügyfélkapun vajon melyik anyasági/szülés utáni támogatás intézhető.  A válasz: „fogalmam sincs, én egyáltalán nem tudom, hogy mire jó” – de legalább őszinte volt.

Amúgy viszonylag jól bírom az utolsó heteket, legalábbis sokkal jobban, mint a másodikkal. Persze, levegőt nem kapok mindig rendesen. Szokta is mondani a férjem, hogy néha úgy fújtatok álmomban, hogy ő arra ébred, hogy lebeg a füle a nagy fújtatásomtól. Amúgy kis családomnak rengeteg remek terve van még az elkövetkező hétvégékre: a férjem Szilvásváradon szeretne sétálgatni (könnyítés nekem: felfelé kisvasút és csak lefelé gyaloglás), a kisebbik még mindenképpen állatkertbe és vidámparkba szeretne menni. Szóval egyelőre időm sincs szülni! 🙂

Szüléstörténet – a 2. szülés

Kisebbik fiam érkezésére elég sokat vártunk, már kezdtem beletörődni, hogy nekem egy gyereket „dobott a gép”.  Aztán jött, mégiscsak, nem sokkal a dúla képzésem után. Így aztán már sokkal felkészültebb voltam, mint első alkalommal, voltak elképzeléseim a szülésemmel kapcsolatban, és természetesen dúlás szülésre készültem.  A várandósság hasonló volt, mint az első, illetve a vége annyival nehezebb, hogy a hormonok kicsit hamar beindultak, és a csípőm nagyon „széttolódott/lazult”, olyan volt, mintha a lábaim kiesnének alólam, alig tudtam járni, és bizony néha úgy fájt, hogy sírtam. Persze, mindemellett a nagyot hozni-vinni kellett, suliba, külön foglalkozásokra. Mindez viszonylag korán, már a 34. hét körül kezdődött – ehhez képest a mostani szeméremcsont fájdalom egészen baráti. Ilyen előzmények után talán érthető, hogy a 37. héttől úgy vártam a szülést, mint a megváltást.

De az én drága másodszülöttem nem tette meg azt a szívességet, hogy kicsivel is korábban érkezzen. Sőt. A terminus napján még mindig nem utalt semmi arra, hogy a baba jönni akarna. Már a 40. hét végén voltam, a dokinő elég türelmetlen volt: „nagy baba lesz – mondta – nyugodtabb lennék, ha kint lenne” (és a nagy méretekben igaza volt). Még kikönyörögtem 1-2 nap türelmi időt, de 41+2 napnál egy főorvosi „bemutatás” lett volna, ahol eldöntik, hogy indítanak, vagy még hagynak. Na, ehhez a bemutatóhoz nekem nem igazán volt kedvem, egy indításhoz meg pláne.

Így aztán kézbe vettem a dolgot, és a 41. hét első napján egy bábakoktélt készítettem magamnak, hogy ezzel indítsam el a szülést. A koktélt délelőtt ittam meg, némi lelkierő gyűjtés után (sárgabarack levet pedig azóta sem ittam…). Eltelt pár óra, mire a hatása megjött (a bábakoktél csinál egy kis hasmenést, és a bélperisztaltika beindítja a méh tevékenységét, és közben az öntisztulás is megvan). Aztán egyszer csak, úgy fél öt körül megjött az első összehúzódás. Igaz, nem nagykönyv szerint indultak, hanem „in medias res”, rögtön 7 perces, szabályos kontrakciók jöttek. Meg is lepődtem. Ezek a 7 percesek nem is tartottak sokáig, nem sokkal öt után átváltottak 5 percesekre, és ezek is nagyon szabályosak voltak, mindegyik pont 30 mp-ig tartott. Minderre azért emlékszem ennyire, mert a nagyobbik fiam, aki akkor elsős volt, és nagyon várta a tesót, lelkesen mérte, stopperolta a kontrakciókat. Tudtam, hogy ebből már szülés lesz, így hívtam a férjemet, hogy irányozza magát haza, és a dúlámnak is szóltam, hogy készüljön. Míg a férjem hazaért, zuhanyoztam, narancslevet facsartam, és úgy kalkuláltam, hogy majd este 10 körül bemegyünk a kórházba. Aztán fél 7 körül hazaért a férjem, és az előre megbeszélteknek megfelelően elvitte a nagyot. Szerencsére nem ment messzire, mert közben már 3 percenként kezdtek jönni a kontrakciók, erősebbek is lettek, és akkor már éreztem, hogy nem fogunk este 10-ig itthon várakozni. Mikor a férjem visszajött, közöltem vele, hogy MOST kell indulni a kórházba, de azonnal. 8-ra értünk be, a kocsiban még sűrűbben jöttek az összehúzódások, egyre erősebbek is voltak. A férjem persze egyfolytában aggodalmaskodott, hogy esetleg megszülök a kocsiban, és akkor mi lesz. Hiába mondtam, hogy ennyire gyors azért nem lesz, egyre jobban nyomta a gázt. Természetesen beértünk a kórházba, ahol a szülésznők asztalára borulva egy fájás után közöltem, hogy szülni jöttem. Gyorsan felmérték a helyzetet, vizsgálóba nem is vittek, egyből szülőszobára mentem. Az alternatív sajnos foglalt volt, így a férjemet leküldtem a kocsihoz, hogy hozza fel a matracot (erre az esetre volt a kocsiban egy), azon fogok vajúdni.

Közben előkerült a szülésznőm is, a dokinő is, és a dúlám is megérkezett. A vizsgálat szerint 6-7cm-el érkeztem a kórházba, ennek nagyon örültem, hiszen a „munka” nagyján már túl voltam. A CTG után a földre, a matracra telepedtem (térdeltem), a szülőágyra támaszkodtam, és a szemben ülő férjem kezét szorongattam. A dúlám pedig a keresztcsontomat masszírozta a kontrakciók alatt, illetve a csipőlapátokat tolta, ami egyrészt nagyon jól esett, másrészt úgy éreztem, hogy jobban is tágulok. Egy ideig jól haladtunk így, aztán valahogy kicsit megállt a folyamat. Ekkor a dúlám kérte a szülésznőt, hogy hozza be a kis háromlábú szülőszéket. Arra valahogy átültettek, és ahogy átültem, egyből megindult a baba lefelé. A gátvédelem miatt kicsit hosszabb volt a kitolás, de megérte, mert csak egy-két felszíni repedést szereztem be. Kisebbik fiam 22.05-kor érkezett közénk, igen méretes babaként, majdnem négy és fél kg-val.

A karomba adták, aztán valahogy átküzdöttek engem az ágyra (ezek a pillanatok már teljesen kiestek), a kisfiam nézelődött, majd nem sokkal később szopizni kezdett. A fürdetést ezúttal kihagytuk, a teljes 2 órás megfigyelési időt bőrkontaktusban tudtuk eltölteni, csak a végén öltöztettük fel, mérték meg, majd mi vittük le az újszülött osztályra a vizsgálatra. Őt már nem adtam ki a kezeim közül, megvártam ott a vizsgálatot, és együtt mentünk vissza a gyerekágyas osztályra. Természetesen az ember bátrabb és rutinosabb másodjára/többedjére, így az első napok, hetek is könnyebben, gördülékenyebben teltek. Sajnos a mellgyulladást most sem kerültem el, de most már felkészült játékosként jobban megoldottam ezt is.

 

Szülésfelkészítő foglalkozás

Ismét szülésfelkészítő foglalkozásra várom a kismamákat és a leendő apukákat a XVII. kerületi Maitri Jógastúdióban, szeptember 27-én, szombaton 9 órától.

A foglalkozáson megtudhatod, hogy

  • hogyan zajlik a vajúdás, milyen szakaszai vannak, milyen testi-lelki történések, változások zajlanak a kismamában.
  • hogyan, milyen módszerekkel lehet támogatni a vajúdó kismamát
  • milyen testhelyzetek, légzések segítik a vajúdást
  • mi történik a baba életének első órájában, az aranyórában
  • hogyan tud jól indulni a szoptatás, illetve milyen nehézségekre lehet számítani az első napokban, hetekben
  • milyen változásokra számíthatunk a gyermekágy idején
  • melyek a leggyakoribb beavatkozások a szülés menetébe
  • praktikus tudnivalók a kórházi tartózkodáshoz

Ha szeretnél részt venni a foglalkozáson, kérdéseid vannak, írj, vagy hívj:

babavaras@gmail.com , vagy 06-30-337-5238

Kismama napló – a 3. gyerek (34. hét)

Az elmúlt hetekben szülő-felkészítő kurzusban részesül(t)ünk – arra az esetre, ha nem emlékeznénk az alvás megvonásra, illetve a több részletben történő alvásra. Kisebbik fiam ugyanis gondoskodik arról, hogy felkészítsen bennünket a részlegesen, illetve részletekben átaludt éjszakákra. Mióta hazajöttünk a nyaralásból, augusztus vége óta alig volt rendesen átaludt éjszakánk. Holott nem szokott ezzel gond lenni, vagy legalábbis csak nagyon ritkán, hiszen már egy hatéves nagyfiúról van szó. De szinte minden éjszaka van valami történés. „Folyik az orrom”, „pisilni kell, és nem tudok visszaaludni”, kiabál a szobájából, illetve vihar, dörgés volt. Valószínűleg az sem használt az ügynek, hogy az oviban van még délutáni alvás, ami neki már sok, és többször hajnal ötkor felkelt azzal, hogy már nem tud aludni. Majd némi játszás, újság nézegetés után kb. hajnal hatkor megint átordibált, hogy inkább mégis alszik.

Közben rámtört a gondolat, hogy a babaruhákat előkészítsem, így több részletben kimostam, kivasaltam őket. Most már szinte az összes kisruha a fiókokban várja leendő gazdáját. Be kell vallanom, hogy a vasalás az a házimunka, amit nagyon utálok. Csak a legszükségesebbeket szoktam vasalni, de újszülött gyerekeimet meg szoktam tisztelni azzal, hogy az első pár hétben minden ruhájukat kivasalom. Úgy gondolom pár hét alkalmazkodás után már vasalt ruha nélkül is jól megvannak. Nemcsak a babaruhák kimosására éreztem kényszert, hanem a nagytakarításra is. El is kezdtem, bár amilyen tempóban haladok, ez nyilván nem a szokásos 2-3 nap lesz. Lehet, hogy 1-2 hétig is el fog tartani, és részenként lesz kész. Pedig olyan jól esik egyszerre túl lenni rajta, leülni egy félórára és egyszerűen élvezni, hogy az egész lakás tiszta, illatos, ragyog, rend van – addig a fél óráig, míg haza nem ér a ház népe.

Közben véget ért kalandom a diabetológián. Miután produkáltam egy teljesen jó, visszamenőleg három hónapos és két hetes értéket, valamint augusztus végén és az elmúlt héten is próba reggelit követő jó értéket, és  még a készülékem is hasonlóan mér, mint a rendelésen, így megkaptam az elbocsátó szép üzenetet. Otthon továbbra is mérem magamnak a vércukrot, és ha rendben van, akkor már csak szülés után hat héttel megyek egy kontrollra (Meg kell jegyeznem, hogy mindenki nagyon jó fej volt ezen a diabetológiai rendelésen, segítettek, amiben tudtak, rugalmasak voltak – ez egy nagyon kellemes meglepetés volt, főleg, hogy sok rosszat is hallottam más rendelésekről.)

Továbbra is vannak szüléssel kapcsolatos félelmeim, amelyek időnként és váratlanul törnek rám. Nem kellett sokat törnöm a fejemet, hogy honnan és miért jönnek ezek a félelmek. Igen, a szüléskísérések. Voltak gyönyörű szülések, amiket kísérhettem, és bizony voltak olyanok is, amelyek lelkileg megborítottak. És nem tudom ezeket a tapasztalásokat sem kizárni magamból. Persze, bíznom kell a kísérőimben, abban, hogy velük, mellettük nem történhet semmi, ami számomra rossz, megalázó, fájdalmas. De azt is tudom, hogy a szülés menete nem kiszámítható, bármikor történhet valami váratlan. Az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy pozitívan gondolkodok, és bízom abban, hogy ez a szülésem is hasonlóan gyors és komplikációmentes lesz – akárcsak a második.

Kismama napló – a 3. gyerek (33. hét)

Elérkeztem ahhoz az időhöz, amikor már TÉNYLEG terhes vagyok, holott igazán komoly problémám nincs.  De – bevallom – időnként nyűgös és hisztis vagyok, és néha úgy érzem, hogy előre pörgetném az idő kerekét pár héttel (konkrétan nyolccal), ha lehetne. A vércukros ügylet kapcsán többször megfordultam a háziorvosnál is, aki az egyik látogatás alkalmával végigdarálta, hogy nincs-e valamilyen problémám, a „vizesedés-lábdagadás-székrekedés-aranyér-gyomorégés” témakörben. Ekkor még a 31. hét körül voltam, és azt válaszolhattam, hogy semmi. Gondolatban még vállon is veregettem magam, hogy milyen nagyszerűen megy ez a várandósság… Csak pár nap kellett, hogy egy rohangálósabb nap végén lenézve a lábamra hirtelen ne találjam meg a bokámat. Azóta persze naponta többször csinálom a keringésjavító gyakorlatokat, meg igyekszem feltenni/pihentetni a lábamat, na, ez nem mindig sikerül. Aztán jöttek az egyebek is. Egy hosszabb üldögélés után felálláskor annyira fáj a szeméremcsontom, hogy percekbe telik, mire rendesen tudok járni. Valamint az orrom is bedugul, leginkább fekvő helyzetben. Így rendszeres, hogy éjjel kettőkor a nappaliban infrázok, hogy aztán megint aludni tudjak. Erre aztán sokszor a ded is felébred odabent, és nagy dorbézolásba kezd, akkor meg amiatt nem megy az alvás. Reggel ennek megfelelő állapotban szoktam ébredni, de nincs mese, indítani/vinni kell a gyerekeket oviba, suliba, nincs heverészés.

Mindezek mellett még így is most vagyok – szerintem – a legfittebb állapotban. Most mozogtam a legtöbbet a várandósság alatt, és most híztam a legkevesebbet. Nyilván köszönhető ez a vércukros –szénhidrátos történetnek. Aminek még nincs vége. A 3 hónapos cukor értékem jó lett, és volt egy második próbareggeli, ami szintén jó eredményt hozott. Sikerült abban megállapodni diabetológián, hogy jövő héten beviszem a készülékemet, és ha az olyan értéket mutat, mint a rendelő készüléke, illetve az eredmény jó, akkor méregethetem magamnak otthon, nem piszkálnak tovább.

Pár hete hirtelen  rám tört a kétségbeesés, hogy még egyáltalán nem készültünk fel a baba születésére: kiságy a padláson, és semmi használati vagy kórházas cucc nincs még meg. Az elmúlt hétvégén azonban nagyot haladtunk. A fiúk lehozták a padlásról a kiságyat, átrendezték/tük picit a lakást, hogy a szobánkba beférjen a kiságy. Én pedig vad bevásárlásba fogtam: mivel ruhákban jók vagyunk, az „egyéb” kategóriás cuccok beszerzése van napirenden: pelenkák, kifogó/törölköző, vízhőmérő, hálóingek stb. A nagy rendezkedés persze arra is jó volt, hogy jócskán selejtezzünk az elmúlt években felgyűlt, már felesleges dolgok közül, és sikerült egy jó adag, már nem használt játékot is tovább adni. Közben persze néhány „kincsre” is ráakadtam, egy csomó hálózsákra, amikre már nem is emlékeztem, meg több olyan felszerelése, ami valahogy kiesett időközben az emlékezetemből. Mindezek után kicsit megnyugodtam, pelenka már biztos kerül a kisasszony fenekére. Az újszülött pelenkákat meglátva a férjem jót nevetett, és közben kifejtette, hogy még mindig nem bírja felfogni, hogy megint lesz egy ENNYIRE pici a háznál, és ez mennyire megfoghatatlan neki egyelőre. Hát, nemsokára igencsak megfogható lesz. A kicsi fiunk pedig már visszaszámolja a napokat a kistesó születéséig, bár mondtam neki, hogy ezt azért nem lehet teljesen pontosan megjósolni. Amúgy ő amiatt is háborog, hogy ő nem jöhet velünk a kórházba, és nem lehet ott a húga születésénél.

Én meg amiatt háborgok magamban, hogy kötelező 3 napot bent tölteni a kórházban, holott egyetlen porcikám sem kívánja ezt. És nem, és nem értem, hogy miért nem valósítják meg végre nálunk is az ambuláns szülést (érdekes módon ez Ny-Európában igen jól működik), ami egyébként az egészségügyi kasszának is hasznos lenne, mert sokkal olcsóbb lenne egy szülés, ha komplikációmentes szülés után a család hazamehetne, és nem lébecolna még feleslegesen napokig a kórházban. Ettől a kórházi bent tartózkodástól talán jobban tartok, mint magától a szüléstől. Az első napokat (is) annyira jó lenne otthon, nyugalomban, a saját, megszokott környezetemben tölteni, nem pedig egy vadidegen helyen, ahol idegenekkel vagyok egy szobában, mindenkinek jön-megy a rokonsága, közös wc-fürdő… és így szoptass nyugiban, szokj össze a babával… nyilván túl fogom élni, de jó lenne, ha az első napok sem a túlélésről szólnának. Mindenesetre ebbe most bele kell nyugodnom, mert nem tudom megtenni azt, amit a második szülés után megtettem: akkor éppen volt lehetőség korábban hazamenni, persze egy saját felelősséges papír aláírása után, de legalább meg tudtuk oldani a korábbi hazatávozást. Így most lélekben nem csak magára a szülésre készülök, hanem a kórházi napokra is.

Dokinőmtől a legutolsó vizsgálat alkalmával megkaptam a beutalót az utolsó vérvételre, illetve legközelebb már CTG-s időpontra megyek hozzá. Ez is mutatja, hogy lassan finisbe fordulunk, és az érzés, ami bennem van, így foglalható össze jelen pillanatban:  jaaaaaj, megint szülni fogok.