Archive | augusztus 2014

Az első szülés története

28 éves voltam, még csak tervben volt a gyerek, említés szintjén, hogy majd… egyszercsak… nemsokára.. . de a gyerek nem vette figyelembe az időbeli kívánságokat, és az első említés után szinte azonnal érkezett. Egy pár perces sokkot követően átbillentem az öröm és boldogság állapotába. Meg az egész nagyszülői sereg is, hiszen első gyerekként, unokaként érkezett.

Ami a szülésre való felkészülésemet illeti, az nagyjából a nullával volt egyelő. Elolvastam néhány könyvet, de inkább magáról a várandósságról, eljártam ugyan a kórházi felkészítőre, de azóta már világos, hogy ezek nem magáról a vajúdásról/szülésről/szoptatásról szólnak, hanem inkább arról, hogy az adott kórházban milyen szokások vannak, mi hogyan történik, mit vigyen magával az anyuka… de hogy mi is fog történni, arról szinte semmi. Szóval mondhatjuk, hogy szinte teljesen tudatlanul vágtam neki az első szülésnek.

Augusztus végére voltam kiírva. Az a nyár nem olyan volt, mint ez a mostani, hanem igazi kánikulai, negyven fokkal. Minden egyes nap azzal ébredtem, hogy remélem, ma végre szülök. Elértem a terminus napját, de még mindig semmi. Aztán teltek a napok, még mindig nem történt semmi. A terminust követő 8. napon éjjel mentem wc-re, mikor is szembetalálkoztam a nyákdugóval – természetesen akkor nem tudtam, hogy pontosan mi az, de éreztem, hogy végre valami történik. Már csak azért is, mert a nyákdugó távozása után elkezdtek jönni az összehúzódások. Ugyan ritkásan és még összevissza, de én már ennek is nagyon örültem. Itt elkövettem azt a hibát, hogy pihenés helyett a nappaliban tévéztem, és időt mértem. Még nem tudtam, hogy sokkal hasznosabb lett volna aludni, de legalábbis pihenni. Hajnal hatig volt türelmem, akkor kiadtam a riasztást, hogy indulás a kórházba. Valami komoly front lehetett, mert telt ház volt a szülészeten – annyian voltak ott reggel fél 7-kor, mint ünnep előtti nagybevásárláson a boltokban.

Választott szülésznőm nem volt első alkalommal, csak a doktornő, akihez korábban a szerencse vezérelt. Akkor még nem tudtam, hogy milyen szerencse, hogy az István kórházban dolgozik, ahol a hazai viszonyok között „megengedőbb” a protokoll sok más kórházhoz képest, és már akkor is rooming-in rendszer volt. A megérkezésem után az ügyeletes orvos vizsgált meg, és burkot is repesztett. Majd elküldött lépcsőzni – ki a szülészetről! Szó sem volt folyamatos ctg-ről, sőt, meg kell mondjam, hogy manapság nem is engednek ki a szülészet területéről, ha már egyszer felvettek valakit (ezt tapasztaltam a későbbi szüléskíséréseim során). Mi mindenesetre megszállottan lépcsőztünk, nem is keveset. A lépcsőzés közben ugyan már rendszeresebbek és sűrűbbek lettek a kontrakciók, de a fájdalom még elviselhető volt. Az összehúzódások közötti szünetben még nevetgéltem is azon, hogy ennyi az egész, ettől félünk annyira?? Kb. 2 órát lépcsőztünk, el is fáradtam, és lassan a mosolygás is elmaradt, mert kezdtek erősödni a kontrakciók. Mivel szabad szülőszoba még mindig nem volt, a közös vajúdóban kaptam egy ágyat, és az ügyeletes szülésznő hozott egy labdát, hogy legalább legyen valami, ami esetleg segíthet. Azon üldögéltem, rugóztam, próbáltam helyezkedni, de a kontrakciók egyre erősebb hullámokban jöttek, már semmi nem volt jó.

Itt is kb. 2 órát töltöttünk, mire végre felszabadult egy szülőszoba. Pont az alternatív. Sajnos a lehetőségekből semmit nem tudtam kihasználni, mert olyan fáradt és kimerült voltam, hogy egyszerűen elterültem a francia ágyon. Csak jöttek, jöttek a fájások, egyre gyakrabban és hosszabban. Közben valamikor a dokinő is előkerült. Próbáltak rábeszélni a szülésznővel, hogy egy kicsit álljak föl, hátha gyorsabban haladnánk, de szemernyi erőm sem volt, és már amúgy is a módosult tudatállapot homályában voltam, minden szó csak távolról jutott el hozzám, azt hiszem, jókora fáziskéséssel is. Fizikailag nem segítettek felállni, így maradtam fekve. Én magam is érzékeltem, hogy ekkor megállt, de legalábbis lassult az egész folyamat, valahogy most nem haladunk. Ritkultak a kontrakciók is. Ekkor bekötötték az oxytocint. A fájások újult erővel jöttek, még jobban fájt minden, de a haladást nem éreztem. Nyilván nem is nagyon volt, mert egyszer csak az engem körülvevő ködön áthatolt a „szabad-e a műtő” mondat. Átvillant az agyamon, hogy csak császár ne legyen.  Nem tudom pontosan hogyan és mit történt, kellett-e az akaratom, vagy valami a tudatalattimban történt, de ennek a mondatnak az elhangzása után szinte azonnal beindult újra a folyamat, és nemsokára már a kitolásnál tartottunk. Sajnos beszereztem egy gátmetszést, amit akkor nem éreztem, és nem is érdekelt (később annál inkább, de akkor már nem volt mit tenni).

Ahogy megszületett a baba rögtön a hasamra tették. Én persze nem tudtam megítélni a méreteit, és nem is nagyon érdekeltek a paraméterek, viszont a szülésznő és a dokinő megjegyezték, hogy jó nagy baba. Tényleg az volt. Szerencsére elég sokáig rajtam hagyták mindenféle fürdetés és macera nélkül. Így volt szerencsém megtapasztalni az első pillantásait, ahogy körbenézett, megnézett minket, a szüleit, majd nemsokára úgy döntött, hogy most már ideje lenne kipróbálni, hogy működik idekint az evés. Szép lassan „felhernyózott” a mellemhez, és szopizni kezdett. Hagytak minket együtt elég sokáig, szinte az egész 2 óra így telt el. Akkor ezt természetesnek vettem, most már tudom, hogy mekkora ajándék, hogy így tölthettük el az első órákat. Aztán elvitték a szokásos rutin méregetés-fürdetés-csecsemős részleg menetre, és utána már csak a gyerekágyas osztályon találkoztunk.

Szerencsére nem sárgult be, így 3 nap után hazamehettünk. Akkor még nem tudtam, hogy hajlamos vagyok a mellgyulladásra, tejcsatorna elzáródásra, így hamarosan újra a kórház vendégszeretetét élvezhettük. Mivel a  magas lázon kívül semmilyen egyéb tünetem nem volt az első két napban (nem volt mell pirosodás pl.), az orvosok is tanácstalankodtak, hogy vajon mi lehet a probléma. A 3. napra megoldódott a rejtély: hatalmas vörös folt a mellemen, mellgyulladás. A szoptatással elég sokat bajlódtam aztán, mire rájöttem, hogy mit, hogyan… De ez már egy másik történet.

A kisbabából közben nagy kamasz lett, hiszen ez a szülés-születés napra pontosan 14 éve történt. Én pedig azon a 14 évvel ezelőtti napon elindultam az anyává válás útján, ami számomra sokszor nem volt könnyű. Köszönhetően az anyaságnak az eltelt tizennégy évben olyan szavak is bekerültek a szótáramba, amelyek korábban, nem nagyon voltak benne: türelem, empátia, önzetlenség. Persze, van még hová fejlődnöm, de hát itt az utánpótlás, és vele a lehetőség a további fejlődésre 🙂

Kismama napló – a 3. gyerek (31. hét)

Az elmúlt heteket nyaralással töltöttük – már amennyire ezt az időjárás engedte. Szerencsére továbbra sincs semmi izgalom, hacsak a folyamatos vércukor méregetést nem tekintjük annak. Visszafogva a gyümölcsfogyasztást, illetve figyelve a lassú/gyors felszívódású szénhidrát bevitelt, jó értékeket mértem. Most kell laboros vérvételre visszamennem, és azzal jövő héten irány a diabetológia. Remélem, a laboros vérvételem jó lesz, és akkor talán nem lesz nagyobb macera.

Közben férjem és nagyobb fiam elkezdtek aggódni, hogy gyümölcsfogyasztás mérséklése miatt nem kap a baba elég vitamint. Ők úgy látják, hogy nem is nagyon nőtt mostanában a hasam, és elkezdtek nyúzni, hogy szedjek valami extra vitamint. Mint mondták ők egy nagyon stramm gyereket szeretnének. (Mondjuk, azt nem fejtették ki, hogy milyen paraméterekkel rendelkezik szerintük a stramm gyerek.) Hiába mondom nekik, hogy két 4 kg feletti gyerek után ÉN nagyon elégedett lennék most egy 4 kg alattival, és biztos vagyok benne, hogy nem lesz kicsi ez a baba sem. Ebben a témában az álláspontok egyelőre nem közeledtek. Viszont rajtuk kívül mindenki elcsodálkozott, hogy milyen nagyot nőtt a pocakom az elmúlt egy hónapban.

Kicsi fiam továbbra is lelkesen simogatja, puszilgatja a pocakban a tesót. Érdekes, hogy rá általában gyorsan reagál a leányzó, sokszor éppen puszi közben rúg a szájához, vagy ahol simogatja a fiam a hasamat, oda nyújtózik a hugica. Persze, ezt nagyon élvezi a gyerkőc. Néha azonban már-már fájdalmas érzeteket okoz – mintha kitámasztaná a lábát a pocakomhoz – valószínűleg a talpacskái feszülnek a hasamhoz, ez kívülről egy nagyon kemény területként érzékelhető. Amikor legutóbb a kisebbik érzékelte ezt a „kitámasztást” boldogan kiáltott fel: „erős ez a gyerek, anya, erős ez a gyerek” :-). Úgy látszik, a családunk férfi tagjai között ez a stramm, erős gyerek valami mánia.

Mostanában visszatértek az álmaim is. Az első trimeszterben sokat álmodtam – többek között azt is, hogy lányom lesz. A második trimeszter viszont álmok nélkül telt. A napokban viszont érdekes álmom volt, mondhatni biztató. Egy kórházban voltam, ahol nagyon gyorsan és könnyen szültem, annyira, hogy még magam is meglepődtem, hogy a baba már meg is született. Ezt mindenesetre jó jelnek veszem. Persze, van még ideje a kisasszonynak, éppen két hónapja. Kíváncsi vagyok, vajon tesóihoz hasonlóan ő is rá fog-e húzni valamennyit, vagy előbb születik. Mivel mindegyik nagyszülő vidéki, így nem könnyű megoldanunk a gyerekvigyázást, ha szülni megyünk. A nagyfiú már nem gond, bár éjszakára azért még őt sem hagynám szívesen egyedül. De a kicsi miatt valahogy meg kell oldani a kérdést. Mivel okt. 22. a terminusom, és akkor kezdődik az őszi szünet (hiába, időzíteni tudni kell :-)), arra gondoltam, hogy mindegyiket egy-egy nagyszülőhöz küldjük a szünet idejére. Mire annak vége, biztos meglesz a tesó is. Ez persze csak akkor jó megoldás, ha leányunk is tekintettel van a remek időzítésre, egyetért vele, és kivárja ezt az időt. Egyébként még nem tudom, hová tegyem őket. Lassan ezen is el kell gondolkozni.